Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-25 / 26. szám

403

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

404

Nem az határoz a pályaválasztásnál, hogy kinek mire van hajlama és képessége, inkább külső körülmények: a szülők társadalmi állása, anyagi helyzete stb. döntenek, innen van azutáu az a sok anomália társadalmi életünkben. Ma a hivatalnoki pálya gyakorol különös vonzó erőt ifjainkra. Nem is csoda, hiszen a kenyér, melyet apálya ád, biztos és nyugdíjjal is jár. Ki venné rósz néven, ha az apa fia jövendőjét ily módon akarja biztosítani? A baj csak az, hogy mi nálunk az a hivatalnok, a kinek 800 frt fizetése van, épen ugy akar élni mint az, a kinek két, sőt háromannyi a fizetése. Ha tehát hivatalnoki pályára szánjuk gyermekeinket, hol a megélhetés még a pihenés óráira is biztosítva van, de a hol valami nagy jövedelemre soha sem számíthatnak, szoktassuk rá őket korán arra is, hogy tudjanak kevésből megélni. Ne a gondnélkül való életre, a biztos ellátásra neveljük gyermekeinket, hanem a becsületes küzdelemre, a megfeszített munkára. A kereskedő és iparos pályák, miktől nálunk a jobb családok szinte irtóznak, talán több küzdelemmel, nagyobb munkával járnak, de any* nyival több anyagi jóléttel és függetlenséggel is kecsegtetnek. Ne gondoljuk azért, hogy csak az élhet jól és kényelmesen, ki hivatalnoki pályára lép, — illetőleg ne a kényelmet, a biztos jövőt nézzük, mikor gyermekeink pályaválasztásáról van szó, inkább azt: hogy biztosíthatunk számukra leginkább erkölcsi és anyagi függetlenséget. A hivatalnoki pályára való lépés egyebek közt azért is megfontolandó, mert egyik — másik szakban szinte túltermelés észlelhető s igy nehéz az előhaladás. Két pálya van, hol kevés az ember: a tanári és papi pálya. A kiben van kedv és hajlandóság e két pályára, itt még boldogulhat s élvezhet annyi függetlenséget, a mennyit más pályákon alig élvezhet. Kivált a papi pálya ajánlatos e tekintetben, mely a lelkészi fizetéseknek legújabban történt rendezése folytán a tisztességes megélhetést is biztosítja. Külömben: neveljük gyermekeinket erős akaratú emberekké, akkor nem kell sokat törődnünk a pályaválasztás nehéz kérdésével.

Egyházi és iskolai oktatásunk.

Cikkem elején első kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy annak megírására éppen nem a rósz indulat késztetett, még csak az se, hogy Bállá ur e lap f. évi 20-ik számában „a tanítói karnak érzékeny oldalát érintette.“ Neki akarok csak visszhangot adni, nem egyébért, csupán azért, hogy közös erővel, közös jó akarattal feltárván egyházaink belső életében lappangó

bajokat, melyek vallásunk édes gyümölcsöt termő fáját rágcsálják : megtaláljuk az orvoslandó hibát nem csak református tanítóinkban, de lelkészeinkben is !

A mit teszek, erre a szeretet indít; teszem ezt Istenemért, vallásomért, egyházamért, melynek édes emlője nevelt bölcsőmtől kezdve és édes kebele táplál, melenget ma napság is ! Ezért kötelességemnek tartom nemcsak kis országomban—az iskolai falak között — megtenni mindent református vallásom érdekében, szóval, szívvel és tettel, hanem tehetségemhez képest szélesebb körben is, helytelenítve a rosszat és elismeréssel adózva a szépért, jóért és nemesért.

Bállá ur fentemlitett cikke igazán fájó érzéssel töltötte el szivemet, annál inkább is, hogy ő 11 évi lelkészkedése után már oly sok szomorú tapasztalattal bir előállani ! Szinte alig merem hinni, hogy a ref. tanítóság azon szűk körében, hol ő mint körlelkész működ k, oly sok a kivetni való, oly sok megrovandó a tanítók eljárásában, munkájában. Négy gyülekezet szűk körében mily sok szomorú tapasztalat ez ! Szomorú jelek ezek, melyek egyházaink sírjához vezetnek !

A mit Bállá ur felemlít és a mi figyelmemet különösen megragadta az, hogy „a tinitó maga sem ismeri a tananyagot, könyv nélkül nem tud föltenni egyetlen kérdést sem s nem tudja igazítani a gyermeket /“

Szomorú állapot ez, csak az a kár, hogyha már kivan mondva — Bállá ur sem a körülményekről, sem e szomorú állapot okáról még csak említést sem tesz ! Mert ismerek jeles tanítókat, kik könyv nélkül nem tesznek föl kérdést, de ez nem azt teszi ám, hogy talán nem is képesek erre, hanem ennek egyszerű oka abban rejlik, hogy a száz- meg száz vallási és (különösen a kátéban) cifrábbnál-cifrább kérdések hemzsegő tömkelegében, ha könyvet nem vesz kezébe, nem egyszer történik meg az, hogy a tanitó vizsgálat alkalmával csupa elnézésből osztályt vagy kérdést téveszt össze — és készen van az a balhiedelem a naiv és laikus hallgatók részéről, hogy a „tanitó maga sem tudja /“ De igy vagyunk ezzel az egyházi oktatásnál is ! Hány lelkész van — ki a legjelesebb talentum — és az Úri imát nem mondja könyvnélkül; konfirmáláskor a kérdéseket könyvből adja föl és vájjon ráfogható-e, hogy nem tudja az Ur szent imáját és nem tudja az ágenda vallási anyagát ?

Hogy a tanitó maga sem tudja a tananyagot, ugy hiszem, ehhez Bállá ur elfelejtette hozzátenni azt, hogy ; „szóról-szóra, betüről-betüre egész az is meg és kötőszócskáig,“ mert kérem, foltehető-e az egy okleveles tanítóról, hogy a népiskolai tananyagot ne tudja, valamint foltehető-e az egy lelkészről, hogy a biblia tartalmát ne ismerje? Hát akkor miből szerez mind a tanitó, mind a lelkész képesítést?! Tudni kell okvetlen mindegyiknek a maga hivatás-körébe tartozó anyagot, de hogy betűről betűre, szóról-szóra, — ezt már nem állítom, bár állíthatnám, ugy vallásunk bizonyára a legvirágzóbb fokon állana !

Ha a tanitó, kiről Bállá ur említést tesz, okleveles, bizonyára tudnia kell tananyagát, ha pedig oklevél