Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-21 / 21. szám
329 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP 330 ként: „a kinek nem inge, ne vegye magára,“ — hiszem, hogy nem veszi magára a legnagyobb rész. Az ev. ref. tanítóság jól>biái már rég hangoztatják, hogy: seprüt a szemétnek! Miért nem teljesiti mindenki a maga kötelességét mindenütt és mindenben?! Ha van Augias istállója, miért nincsenek Herkulesek ? Hiszen a ki a rábízott talentumokat elsikkasztja, mert nem fordítja a kívánt célra, bűnös ! Miért nein őrzik meg, a kik arra hivatottak, cgjmtemes egyházunk jövendő egyháztagjait, miért nem gondoskodnak, miért nem őrködnek felattük5 hogy avatatlan kezekbe ne jussanak!? A mi az én nézetemet illeti, kifejtettem a jelen cikk első részében, hogy miért mondottam, a mit mondottam. Kémikus az én nézetem senkinek se lehet. Ezt a hiúság mondatta a tiszteletes úrral. Hogy felfogásomból az idők szomorú jelét látja, azon nem csodálkozom. Nincs is több mondanivalóm csak még arra kérem: olvassa el e b. lapok 1898. évi 17. számában „Népoktatásunk reformálása,“ 39. számában a ,.Gryülési tudósítást“ 41 , 42., 43. számában „Vallás és iskola“ c. alatti cikkeimet s befogja látni, be kell látnia, hogy velem szemben a legnagyobb igazságtalanságot követte eh akkor mikor az idők szomorú jelével gyanúsított. Midőn a magam részéről még azt kijelentem, hogy szakképzett tanító alatt mindig csak elméletileg és gyakorlatilag müküdő tanítót ismerhetek, mert ez a szó „szakképzett“ a pályán elméletileg és gyakorlatilag műk dó', elenthet a szó szoros értelmében, leteszem a tollat észrevételeimet jó reo;mátus létemre is a mostani hercegprímás jelszavával zárom be: „pax!“ Végh István. Íjgyíjázi étet. Lelkész-köri értekezlet Hedrahelyen. 1894. évi január hé 16-án, épen azon a napon, mikor a rém. katholikusok amaz emlékezetes „nagy gyűlést“ tartották Budapesten, a belső-somogyi ev. ref. egyházmegye lelkészei is összehivattak Csokonyába, hogy ott feltámasszák balottaikból a lelkészköri értekezleteket, melyektől a megváltozott nehéz viszonyok között nehányan igen sokat, sőt mindent vártunk. Azt hittük az idők változásával megváltoztak az emberek is. Csalódtunk. A nagy többség távol tartotta magát a mozgalomtól. Az egybegyülekezett kicsiny, de lelkes csoport mégis kimondotta, hogy az egyházmegye három részre, u. m. csurgói, kaposvári és szigetvári körre osztandó, mindegyik körnek hathatósan ajánlván a megalakulást és a kitartó munkálkodást. Á csurgói és kaposvári kört azonban — fájdalom!— mindez ideig nem sikerült életre kelteni; csupán Szigetvár vidéke él és dolgozik folytonosan, eredményesen. Csak az a kár, hogy onnan, hol annyi kiváló erő eszméi, gondolatai képezik a megvitatás tárgyait, nem igen kapunk értesítést mi, kik nem vagyunk szerencsések körükhöz tartozni. Ez az életrevaló lelkészi kör tartotta negyedévi értekezletét f. évi április hó 26-án Hedrahelyen, főtiszt. Körméndy Sándor ur vendégszerető házánál. Az értekezlet — melyen 10 lelkész volt jelen — rendes szokás szerint imádkozással kezdődött, Kovács B. kálmáncsai lelkész olvasván fel helybeli lelkész ur szép imádságát. Majd nt. Peti Lőrinc, köri elnök ur terjesztette elő eszmékben gazdag jelentését, rámutatva ebben nemcsak sebeinkre, de az orvosszerekre is. Sajnálom, hogy a jegyzőkönyvbe vétetni rendelt jelentést itt nem közölhetem. Érdekes és bosszú vitára okot adó tárgya volt az értekezletnek ez a kérdés: minő eljárást kövessen a lelkész a \ égből, hogy az esketési stóla se a házasságra lépő feleknek okul ne szolgáljon az egyházi áldás mellőzésére, se alku tárgyává ne tétessék ? Erre nézve, miután egy múlt évi értekezleten kimondatott, hogy „fegyelmi vétséget követ el az a lelkész, a ki az esketési stólát alku tárgyává teszi“ (!) nt. Novottny Alajos úr terjedelmes javaslatot dolgozott ki, melyben ajánlja: 1. „ingyen eskessünk, vagy 2. hozzuk be az önkéntes adakozást, vagy 3. szigorúan ragaszkodjunk a dijlapi tételbe^.“ Többek hozzászólása után abban történt megállapodás, hogy az esketési stóla marad a régi, dupla dijat azonban senkitől sem kérünk, mert csaknem minden esetben ez okozta a bajt. Én eddig is ezt az eljárási módot követtem s nem volt egyetlen házaspárom sem, a ki a templomi áldást elmellőzte volna. Már pedig — szerintem — ez a fő ! Következett ezután nt. Barakonyi Kristóf esperes ur egyházcsoportositási javaslatának — melyet az 1898. évi szeptemberi egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyve 9. pontjára készített — megvitatása. E javaslat, véleményezés céljából t. Kovács Bertalan lelkész urnák volt kiadva, kinek munkálata - - melynek e b. lapban való közzétételét az értekezlet elhatározta — alább olvasható: „Köri elnökünk megbízása folytán tanulmány tárgyává tettem nt. esperes urnák azon tervezetét, mely a b. somogyi ev. ref. egyházmegye egyházainak elvi csoportosításéit tárgyalja. Hogy megbízatásomnak csak némileg is eleget tehessek, szükséges volt tudnom: 1. hogy mely okok teszik szükségessé az egyházak rsoportositását ? 2. hogy minő elvek, szempontok veendők figyelembe a jelzett csoportosításnál ? E két kérdésre kerestem a választ a tervezet írásbeli indokolásában. Az első kérdésre, hogy t. i. mely okok teszik szükségessé az egyházak csoportosítását? a következő választ találtam : „Az egyházak csoportosítása azon kényszerhelyzetből származik, hogy a lelkészek nagymérvű hiánya miatt az egyházakat az illető lelkész betegsége, illetve elhalálozása esetén lelkészekkel, sőt legtöbb esetben csak kisegítő erőkkel is ellátni lehetetlen.“ E válasz egy oly okot hoz föl az egyházak csoportost tásának szükségessége mellett, melyet igaz és súlyos voltánál fogva, kényszerítő oknak kell elismernünk. Több okot nem is említ az indokolás. Pedig mindnyájan tudjuk, hogy egyházunk hi vei annyira túl vannak
