Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-14 / 20. szám
Tizedik évfolyam. 20. szám. Pápa, 1899. május 14. Közös erővel, ez a munkatársak teendőinek egyike! Oly szép, oly tanulságos eszmecsere folyt csak nemrégiben is lapunk hasábjain a lelkész és tanító közötti viszony megbeszélése felett; mindkét fél harcosai a felekezeti érdekek iránti érzületüknek, vallásuk, egyházuk iránti ragaszkodásuknak annyira kétségbevonhatlan jeleivel, sőt azok iránt való igazi szeretetük, lelkesedésük egész melegével vettek részt, hogy az olvasó közönség lelkét édes reménynyel, a jövő iránt fokozódott bizalommal tölthették s méltán töltötték is el. Meg-mog csillant a sorok között a kálvinista önérzet, a felekezete iránti lángoló szeretet varázshangja is, melyre oly nagy szükségünk van s a melyet hangoztatni — ma, a mikor falrafestett rémképekkel, rosszakaratú ráfogással ijesztgetnek — kétszeresen s önmagunkkal szemben való kötelesség. De inig emez örvendetes jelenség, lelkünket virágzó jövő képeivel betöltő meleg érdeklődés az egyik rész, a lelkészi kar részéről, a kikben a reformátusság, az igaz Kalvinismus kifejeződésre, érvényesülésre jut, vagy jobban mondva, a kik által, s a kikben él, egészen természetes, s magától értődő: addig a másik rész, a tanítói kar részéről valóban kétszeres értékkel esik a mérlegbe e ragaszkodás, ez érdeklődés, s úgy tűnik az fel előttem — nem mint kicsinyes, szőrszálhasogató körülírása, elhatárolása a lelkész és tanító jogainak, kötelességeinek, a melyeket oly szépen lehet a közérdek, az egyház — a felekezetiség magasabb érdekei előtt meghajló kölcsönös szeretettel, a közcélra egyesülő munkássággal összeegyeztetni, kiegyenlíteni — mint állásfoglalás, mint zászlóbontás ama szent és nemes ügy, ama magasztos cél érdekében, melynek eddig azt hittük, csak magunk, a lelkészi kar vagyunk harcosai, munkásai; mig most innen is, onnan is, a világiak részéről is hol itt, hol amott tűnik fel előttünk, jelen meg soraink között egyegy erős bajnok, egy-egy lelkesült egyén, s már nem hogy közkatona gyanánt küzdjön, harcoljon, hanem mint vezér áll soraink élére, viszi, lobogtatja a zászlót, melyre e szó van Írva: előre, csak mindig előre; s ime most még a leghivatottabbak, egy egész testület, az eddig is hű munkatársak is kiállanak a sikra, együtt akarnak tenni, alkotni, együtt érezni, lelkesedni velünk református hitfelekezetünk érdekeinek előmozdításában, minden téren érvónyesülhetésének, a benne rejlő erkölcsi és fizika: erők kifejtésének a jogos és buzdító, további tettekre lelkesítő protestáns öntudat, önérzet életre keltésének nagy és nemes munkájában ! Legyenek üdvözölve soraink között, bajtársi jobbunkat nyújtjuk a hű munkatársak felé, hisz oly sok a teendő, annyiféle a kötelesség, hogy mindegyikünk megtalálja a maga munkakörét, szántogassuk, vetegessük azt a termékeny mezőt, barázdánk, forgatásaink oly szépen megférnek egymás mellett, s az a majdan felettük összeborulandó, hullámzó, nagy termésre jogosító vetés elfedi, eltakarja a különbözőséget: csak az eredményt, a célt, a kézzelfogható, lelkesítő gyümölcsözést mutatja nekünk. Itt van mindjárt, hogy ezúttal messzebbre ne menjek tanüg)ünk fejlesztése, a felekezetűnkben rejlő szellemi erők, képességek térfoglalásának kérdése, kezdve a falusi egyszerű elemi iskoláktól egész fel az egyetemekig minden vonalon. Mert nem szabad illúziókban, képzelgésekben ringatnunk magunkat, ma már elvesztettük azt a praedominans állást, melylyei csak a közelmúltakban is bírtunk kulturális viszonyaink, főleg azonban tanügyünk 20
