Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-04-02 / 14. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 214 213 munkálkodásuk által — vallásunk s egyházunk javára és híveink boldogságára s üdvösségére nézve ! Kifejezést adtam azon nézetemnek, hogy tanítóinkat e szent szolgálatra — az egyház javaiban, jogaiban s jótéteményeiben való részesítés minden kedvezményével — megnyerni, jobban-jobban lekötelezni, szóval őket az egyház testéhez minél szorosabban odaforrasztani: nagyon kívánatos, szükséges és üdvös dolog is lenne! E cél elérésének eszközei gyanánt soroltam fel némi-némi teendőket lelkészeink, tanítóink, s egyetemes egyházunk részéről. A hitbuzgóság, szeretet, békesség aranyszálaival igyekeztem tanitótársaimat egyházunkhoz, lelkészeinkhez csatolni, fűzni; majd ezeknek jóakaratát, testvériesülését emelni, fokozni tanítóink iránt: egyházunk javára és felvirágoztatására, híveink boldogitására és üdvösségére. A szükséges dolgok sorozatában felemlítettem volt a lelkész és tanító közötti viszony bizalmas, szívélyes, szeretetteljes jellegének nagy fontosságát és nélkülözhetetlen voltát is. E viszonyról s a félreértett „szakképzettségről“ aztán e becses lapok hasábjain olyan vita keletkezett, mely sok mindenre alkalmas lehet, de a jó viszony élesztésére és erősítésére egyáf alán nem szolgálhat. Egyesek gyengeségeinek, fogyatkozásainak kőzáporaival nehezítettük a tisztán láthatást, sőt építettük a chinai falat, — semhogy a régi rozzant gyepük lebontásával jöttünk volna közelebb egymáshoz . . . baráti kézsoritásra és testvérölelésre ! . . Intentioim ilyen félremagyarázása, a vitatkozás ilyenbeiszapolt folyama ellenében kénytelen vagyok (nt. Szerk. ur becses engedelmével) az eszmék tisztázásával a felzavart (választó ?) viz lecsapolásához hozzáfogni. I. A lelkész és tanüó közötti jó viszony fennállásának első akadálya gyanánt az egyes papokban és tanitókban mutatkozó gyengeségek, emberi gyarlóságok vannak feltüntetve, még pedig ugyancsak rikitó kiszinezéssel. Sok tanító — úgymond V—s nem akar alkalmazkodni a törvényhez és rendeletekhez ; sokan nem veszik komolyan kötelességeiket; nem egyházias szellemben neveltettek; igen keveset tudnak a paphoz képest, még az iskolai dolgokra nézve is; a lelkész figyelmeztetésére kitör a harc; a tanító egész az unalomig hangoztatja, hogy ő „szakember,“ a mi azt jelenti, hogy a lelkész nem „szakember;“ némely ember (tanító) a mások kisebbítésével akarja magát emelni; sok tanító — a lelkész rovására — a katedrán akarja magát kitüntetni. . . . Csukás E. r. lelkész úr állítása szerint a „lelkészek egy gépies fegyelmet gyakorló bábnak állíttatnak oda (az iskolába) a tanítók által.“ „A szorgalmas, tanulni vágyó munkás ember sokszor elkerüli a lusta tudóst“ ... „a lelkész sokszor a pedánságig megy törvényadta jogában a tanítóval szemben“ — mondja Darab L. kollegám. Hát ilyen mérgezett nyílvesszők egymásra lövöldözésével akarjuk mi a jó viszonyt megteremteni és fenntartani ? Hát miért keressük, még nagyítva is, az okokat és ellentéteket, melyek elválasztanak; a helyett, hogy az összeköttetés és az egyheforrasztás aranyláncát, szeretetházát keresnek! Szeretetházat az iskolában, templomban, gyűlési termekben ! . . . Nincs pálya, melynek munkásai között fogyatkozások, gyarlóságok, rossz szenvedélyek ne volnának ! Ne ezeknek egymás szemére lobbantásával, hanem a követésre méltó szép példák felmutatásával, ragyogtatásával hassunk egymásra javitólag ! Sok egymásmelleit működő lelkészt és tanítót látunk, kik közt az atya és fiú, vagy a testvér és testvér, a barát és barát tiszteletét, szeretetét és ragaszkodását látjuk, gyönyörködve annak szép és üdvös voltában! Ezeket tüntessük fel; ezeket emeljük ki! Társas összejöveteleinken, gyűléseinken is élesztgessük amaz oltártüzeket, melyekből (a haszontalan salak hátrahagyásával) az ügyszeretet és a szolgatársak nagyrabecsülésének, szeretetének szinarauya váljék ki ! Hiszen éppen gyarlóságunk érzetében kértem én is tanitótársaimat (nem mintha én ezekben tanítómesterük lehetnék, hanem az ügy szentségétől indíttatva), hogy: rajta legyünk, hogy „a lelkész és tanító között mindig és mindenütt a legszivé/yesebh viszony álljon fenn: ha félreértés merülne fel közöttük : „a nap le ne menjen a ti haragotokon. A tanító kellő tiszteletben részesítse lelkipásztorátA Ha kifogásai volnának lelkésze eljárása avagy modora ellen : „bizalmasan, testvériesen tudassa vele észrevételeit, de gondosan kerülje a gyülekezeti tagok előtti gáncsolódást, kritizálást, kárhoztatástA „Egyházi felsőbbsége és törvényes rendeletéi iránt tiszteletteljes engedelmességgel viseltessék A „Lelkészének vagy felsőbbségének az egyház felvirágoztatása, a hitélet erősítése szempontjából teendő kezdeményezését, terveit a legjobb ereje és tehetsége szerint segítse diadalra jutattniA „Rajta legyen, hogy iskolai szoktatása, valláserkölcsi nevelése és tanítása által értelmes, erkölcsös, hitbuzgó és áldozatkész egyháztagokat neveljen.11 „Egyházszervezetünk, egyházalkotmányunk és egyháztörténetünk ismertetése mellett iparkodjék azon, hogy növendékei vallásukat szerető, ahhoz öntudatosan ragaszkodó, érette élni-halni tudó fiák és leányok (a kegyesség élő oszlopai) legyenek. A szeretet és békesség ezen ige-magvainak hintegetésével kívántam a lelkész és tanító közötti jó viszonyt éleszteni és erősíteni. Fáj lelkemnek, midőn az elvetett tiszta mag közé a fentebb említett kifejezésekben, a konkoly magvainak elhintését látom ! (Folyt, köv.) Szalóky Dántel, ev. ref. tanító. Pjgyípra étet. Orgonafelavatás Somorján. Ritka szép ünnepet ült f. év március 26-án a somorjai ev ref. egyház, ekkor avatta fel diszes orgonáját, hogy hirdesse Isten dicsőségét, emelje a vallásos buzgóságot. Róm. kath. testvéreinktől az 1867-ben megvett régi orgonánk még a múlt év végén teljesen használhatatlanná vált és méltó aggodalommal gondoltunk 14*
