Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
195 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP zás megjavításán ? Még a Hauptmann Gerhard socíalis izü, de tendentiájában gyógyítani akaró irányzata is annak a szellemnek kinyomata, mely világ hegemóniára hivatott. Az emberiség történelme azt igazolja, hogy a fennmaradást két faktorhoz kötötte mindenkor, vagy a vallási, vagy a faji tömörüléshez. Egyik úgy, mint a másik eszközlője a célúak, ha eredeti tisztaságában megmarad. És tényleg, — az utópiákról lemondva — a jövő világ képe a szerint fog alakulni, hogy e kettő tömöríti a népeket. A szláv egység, a germán egység, a román egység százados múltú már; a mint az ábrándoktól megtisztulnak, az igazságtalan aspiratiók nyűgéből kibontakozhatnak, a fúzió lehetséges lesz s ezzel a jövendő alakulásnak megnyílik a tér. És itt mi fogja az erőt adni? A szám-súly? ilig. A múlt azt igazolja, hogy eddig sem adta az. A szellem, mely mindennapi tápszeréből, a hitből él. A keresztyén vallás ideális eszméitől nem szabadulhat a jövő, mennél inkább vezetője a biblia valamely népnek, annál bizonyosabb annak a hatalma is. Ezt látják a jelenben azok, kik fajuknak biztosítani akarják a jövőt, a majdan bekövetkező, általános reformáció előfutárjának kell tekinteni az ausztriai mozgalmat is. Éppen abban, hogy a «Wacht am Rhein» és a «Los von Rom» egy tábt rban hangzott fel, láthatni az élni akarást, a tömörülést egy hit és egy nyelv alatt s indulni neki a jövőnek, hogy azt számukra biztosítsák. Idézhetném ennek bizonyítására a fejedelmi látogatásokat Budapesten s ott a német császár elragadó szavait, mely a dynastiát mi reánk utalta, a hires francia brossürt, mely Ausztriának széthullását a Felség halála utánra, mint positvumot jövendölte; a mozgalmat az általános lefegyverzéshez, hogy a majdan jövő nagy küzdelemben ne támadhasson fel Wallenstein és Gusztáv Adolf kora, hanem az eszmék vívják meg egymással a döntő tusát. így fogta fel az eszmét, illetve mozgalmat a drezdai evangélikus szövetség is, ezért aztán támogatja is azt a szellemnek minden meglevő fegyverével s fogja támogatni ezeknek a fegyvereknek légiójával, a melyet megteremt majd az az irodalom, a mely ebből minden bizonynyal támadni fog. Azok a mondások, hogy a «Protestantismus leélte már magát,» az emberiségnek vissza kell helyezkedni az egyedül üdvözítő egyház álláspontjára» stb., melyet a maradi párt nagy tudásu emberei hangoztatnak, nem egyebek, mint a félelem 196 elnémitói. Ők látják legjobban a jövő képét, de a tradíció lenyűgözi bennük a szellemet. A protestantizmusé a jövő; lehet, hogy sokan kicsinyelik a mi hitünket; de nem keli ahoz látnoki ihlet, a forrongó események azt igazolják, hogy a jövő protestáns világának ajtajához eljutott az emberiség. Babay Kálmán. Kenesére, szülőföldjének kies fekvésű községébe tért vissza, a néhány évvel ezelőtt kápláni éveinek eltöltése után egy pásztorbottal távozó ifjú, most egy kis sereggel — családdal biró férfiú lelkész : Bakó József. Beiktatása, március 12-én megható szép ünnepélyességgel ment végbe. Rég elmosódott már emlékezete is az ily ünnepélynek a gyülekezet lelkében, ezért is nagy készülettel készült az elöljáróság, az egyház apraja-nagyja, hogy a köztük felnőtt, ifjúságában előttük járt uj lelkészüknek első, beköszönő szolgálatát, minél ünnepélyesebbé tegyék. Esperesileg megbízott beiktató lelkész volt Bakó Imre sió-hidvégi lelkész. O vezette be a zsúfolásig megtelt templomba az uj lelkészt és a lelkészlakon egybegyült vendégeket, köztük a messzeföldről, Dorogról eljött apóst: Bálint Mihály lelkész urat. Az öröm, a lelkesedés, a szeretet, az Istenimádat egybefolyó érzelmeiből kitörő ének zengett, harsogott, — az ébredő tavesz langy fuvalma el-el kapta a hangot és az az aligai, akarattyai partoktól visszaverődve, egybeolvadt a Balaton ringó habjainak csevegésével. Rendkívüli alkalom rendkívüli érzelmeket támasztott. Lelkészatyafiak, vérszerinti testvérek ültek a lelkész! ülő-székben, mi pedig, mint a várakozó tanítványok, az ének elhangzása után csendes áhítattal vártuk, mi zendül meg a kettős tüzes nyelveken ? Megindultságtól reszkető hangon, apostoli szavakkal köszöntött az iktató lelkész mindnyájónkat: „Kegyelem és békesség nektek . . . !“ Tartalmasai!, röviden szólt az egyházak keletkezéséről, Istennek azon gondoskodó munkájáról, hogy az uj gyülekezetekbe állított némelyeket apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, pásztoroknak, a szenteknek egy testbe való kötöztetésére. így állitott a gondoskodó Isten a kenesei gyülekezetbe a nyugalomba vonult lelkész után uj lelkészt. Midőn szólt a szülőföldről, melynek porában játszották gyermekjátékaikat, — a templomról, melyben kereszteltettek, — az iskoláról, melyben együtt tanultak, — az édes apai házról, melynek falai a közös öröm, a megosztott boldogság vidám zajától hangzottak, — az édes anyai tápláló-gondozó szeretetről, a poraiban szendergő drága kincsükről- édes anyjukról, a rokon sziveket fed# és könnyeiktől áztatott sirhalmokról, oly lágyan, oly í^gyfjázi étet. I. Lelkész-beiktatás.
