Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-02-20 / 8. szám
125 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 126 vagyona van, inkább keresi a vagyont, kitüntetések hosszú sorozatát nyújtó világi pályák sokféle nemeit. Aunyit megtehet a kerület is érdekükben , hogy vonja, édesgesse alioz a pályához, melyen csak a mindennapi kenyeret szerezhetik meg. a vagyon, a kitüntetések pedig elmaradnak. Éppen azért engedje meg kerületünk őszhaju bár, de ifjúi lelkesedésig érdemekben gazdag, mert hiszen minden alkotásunknál az elsők között, a tűzben állott főjegyzője, ha vele szemben is fenn kell tartanom álláspontomat, ha engem nem csüggeszt a múltnak előttem ismeretlen, eredménytelen kísérletének leverő eredménye, mely azonban lehetett téves intézkedések következménye is, hanem lelkesii kerületünk legféltettebb kincse: theologiánk, s azok növendékeinek sorsát, helyzetét szivemen hordó meleg szeretetnek érzete, melyiyel csak azt kívánhatom, hogy csatlakozzék ő is az ifjak lelkes táborához, sőt vegye kezébe a zászlót, mely akkor biztosan eredményre és győzelemre vezet. Patay Károly. Tlí ciiiüyy. Egy kis hézag. (Vége,) „Az iskola az egyház veteményes kertje.“ Valóban a népiskola egyházunkban mindig olyannak volt elismerve, mint a mely az egyesek erkölcsi életére hatalmas irányitó erővel bír s reá, mint tényezőre — e tekintetben — mindig számítottunk. De mondjuk ki csak az igazat, az egyház bizony vajmi keveset törődött azzal az utóbbi harmadszázadban, hogy a népiskola hogyan s miként boldogul ezen fontos feladatának megoldásával. Nem a felügyeletben, az ellenőrzésben volt pedig a hiány ; hanem abban, hogy az egyház, mely teljesen kezében tartotta az intéző hatalmat, nem adta meg az iskolának az alkalmas módot és eszközöket arra, hogy feladatának kellőképpen megfelelhessen. Az egyház— különösen egyházkerületünk — nem mutatott semmi egészséges paedagogiai érzéket s a tananyag megállapításában, a tankönyvek kiszabásában a lehető legszerencsétlenebb kézzel dolgozott. Irányelve — úgy látszik — ez volt: mentül több vallási anyagot tanul a gyermek, annál inkább megközelittetik a czél. Sok legyen a dogma, hogy hinni, sok a morál, hogy cselekedni tudjon majd annak idején a leendő ember. A tananyag, mely felvéve volt és a mód, a mely szerint az tankönyveinkben, melyeket használtunk, s itt-ott máig is használuuk, feldolgozva van, legalább erre enged következtetni. így lett aztán a vallási oktatás anyaga oly kiterjedt, hogy azzal igazában megbirkózni képtelen a legjobb iskola is. Mivel pedig valahogjmn csak meg kellett oldani a kitűzött feladatot, hát ha jól nem lehetett, megoldottuk rosszul. Megoldottuk úgy, hogy — értjük ta Ián mindnyájan ezt a műszót — bemagoltattuk növendékeinkkel a rengeteg anyagot. Mert igy bírható volt. Hogy azután az ilyen tanításnak (?) minő gyakorlati haszna és értéke van, azt mindenki jól tudja. A rosszul körvonalozott czélnak aztán teljesen megfelelők voltak az eszközök, a tankönyvek is. Nem is tudni voltaképpen, ezek alkalmazkodtak-e a czélhoz, vagy megfordítva. Mikor 1868-ban oktatásügyünk új irányt vett, a reáliákkal megszaporodott az iskola dolga, szükséges lett volna a vallásoktatást is reformálni; egyrészt, hogy gyümölcsözőbb lehessen a ráfordított munka ; másrészt, hogy bírható legyeu a feladat, az uj viszonyok közt is. De míg a többi tárgyakban a legjobb erők léptek a muuka terére, hogy az anyag kijelölése, a módszer megállapítása tekintetében a lehető legjobbat produkálják: addig egyházkerületünk a vallásoktatás érdekében semmit sem tett. Véletlenül az ölébe hullott három könyv : a Tóth-Kis-Katekhismus, a Halasi-Egyháztörténet, az Árvay-Szenttörténetek, és ő ezeket egyszerűen, nagy örömmel a keblére ölelte, holott ezeknek egyike sem volt arra alkalmas, hogy népiskolai tankönyvül szolgáljon. Az Arvay féle mű, a maga nemében, tagadhatatlanul kitűnő munka, olyan, hogy ahoz foghatót irodalmunk még eddig nem produkált ezen a téren. Csakhogy hát olvasókönyv, nem tankönyv. És a ki mégis tankönyvül használja, úgy jár vele, mint mi is jártunk. Egész anyagát t. i. feldolgozni nem lehet, ha pedig csak úgy kikapkodunk belőle, mint tantervűnk cselekszi, tanításunk olyan darabos lesz, mintha valamely könyvben mindig csak minden második levelet olvasnánk el. A virágvasárnapi hozsánnák lecsillapulía után p. o. minden átmenet nélkül, a G-olgothán látjuk az Idvezitőt. Lelki küzdelmeiről, mégis az Ur akaratán való teljes megnyugvásáról, melynek oly igézetes nevelői hatása volna, továbbá az Ur vacsorájának szereztetéséről semmit nem tanul az iskolában a gyermek. Ettől eltekintve, igen-igen nagy érdeme volt e könyvnek, hogy egész feldolgozásában iparkodott a biblia stílusát lehetőleg megtartani. Sajnos asonban, a modernizmus szele ezen is átcsapott; a sárospataki irodalmi kör úgy agyba-főbe javította, hogy csak ittott mutatkozuak rajta már az ő antik-értékét, valódi becsét sejtetui eugedő eredeti vonások. A Halasi Egyháztörténetéről nem szükséges szólam. Csak a Tóth Keren ez-féle Kis Kátékhismusról akarok még megemlékezni és pedig azért, mert vagy ez alkalmazkodott tipikusan a vallásoktatásnak hibásan kijelölt czéljához, vagy ezen készen levő hibás könyv szülte ama hibás felfogást. „Mi a hit közönségesen ?u Kérdi T. F. a 89. kérdésben. VA hit valamely dolog igazságáról elégséges okok általi meggyőzetésé1 Nem vagyok theologus, nem akarhatom tehát a tudomány bonczoló kése alá venni e tételt. De mint tanitó, érzem, hogy ha mi, a hit tételes igazságainak a gyermeki lélekbe való berögzitése alkalmával elég-
