Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-01 / 1. szám

3 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP._______________________________4 nehéz gondjai ne zsibbaszszák a lelkesedést, ne aka­dályozzák a kötelességtudást. Ezért hát sürgetni fog­juk a lelkészt és tanítói fieztések rendezését, felemelé­sét a hol kell. Azt mondjuk lelkészi és tanítói; mert a tanítói fizetéseket se tarthatjuk végleg rendezetteknek a 300, illetőleg 400 frt minimummal. A tanítói fizetéseket il­letőleg egy időre ugyan nyugalom állott be; mert a már alkalmazásban volt s jól rosszul díjazott tanító­­kát meglehetősen megnyugtatta az 1893. évi XXYI. t. ez. a minimumon alul levő fizetések kiegészítésével és a korpótlék biztosításával. De az az elszomorító tapasztalat, hogy már meglevő iskoláinkba se tudunk tanítókat kapni, holott új tanítói állomásokat is kel­lene szerveznünk, ismét csak arra int, hogy emelnünk kell a minimumot. A lelkészek fizetésének rendezésénél pedig még mindig csak a homályos biztatásnál vagyunk, holott már égetően sürgős a dolog. Mindkét ügyben az államnál kell zörgetnünk; mert sehogy se járja, hogy mig a katholikus egyház óriási állami eredetű vagyon birtokában nem csak közintézményeit láthatja el bőke­zűen, hanem a társadalmat, egyes városokat mélyen lekötelező ajándékokat is nyújthat, sőt talán külföldre is gazdag segélyt küldhet: addig mi, ugyanazon anya­földnek édes gyermekei, tisztán a magunk szegénysé­gére legyünk utalva. De nem is méltó a nagy arányok­ban fejlődő magyar államhoz, hogy a nép értelmi és erkölcsi fejlődésének első tényezőit — ha már egyhá­zuk nem képes róluk illően gondoskodni - csak mos­toha gyermekekül tekintse; mostoha gyermekekül ezeket :az értelem világossága és az erkölcs tisztasága diadaláért .:8 a társadalmi jó rend állandóságáért küzdő előőrsöket, a :kik még egyenlő díjazás mellett is nagy hátráuyban ^volnának a hozzájuk hasonló képzettségű, városban lakó Tisztviselőkkel szemben, ha tekintjük, hogy ezek a mű­velődés eszközeihez sokkal könnyebben és olcsóbban jutnak; a hasonló képzettségű és gondolkozásu bará. tok tág körében ebek s gyermekeiket helyben tanitat­­. hatják. Többször és több helyen elhangzott nyilatkozatból sajnálattal vettük tudomásul, hogy a lelkészi és taní­tói kar között nem található föl mindenütt az az igazi bizalom és kölcsönös becsülés, a minek szükségkép meg­kell ene lenni olyanok közt a kik bár más helyen, más munkakörben, de ugyanazon főhatóság alatt, ugyanegy ügyet szolgálnak. A viszonynak e megromlásáért mi most senkit se teszünk felelőssé; de azok a károk, a mik ebből lelkészre és tanítóra, végeredményben pe­dig az anyaszentegyházra háramlanak, arra késztetnek, Ihogy a jó viszonynak az egész vonalon helyreállítására, a bizalmas együttműködés létesítésére minden lehetőt megtegyünk. Pauaszkodjuk ki magunkat, ha van pana­szolni valónk egyik és a másik részen, de szelíden, mérséklettel, mint a kiknek egymás megértetése, nem pedig feltüzelése a czélunk; s aztán — aztán boruljunk megint egymás nyakába, mint régen! . . . Lapunkban eddig csak elvétve jelent meg egy-egy olyan közlemény, a mi népiskolai ügyeink hiányait, szellőztette és or­voslásukra utat mutatott; holott ref. tanítótestületünk épen nem szemléli tétlenül a dolgok folyását; ir. czik­­kezik — de nem a mi lapunkban. Valyon uem az ide­genkedésnek és bizalmatlanságnak jele-ó ez? Bár ne az volna! S valyon nem ez*e az oka igen sokszor, hogy szavuk csak pusztában kiáltó szó ? Határozottan abban a meggyőződésben vagyunk, hogy sokkal könnyebben czólt érne tanítótestületünk, ha olyan lapban tárná föl az orvoslaudó hiányokat, a mit a lelkészek s az egy­házi kormányon levők rendesen olvasnak; másrészről az is kétségtelen, hogy igen hasznos lenne az a lel­készi karra is. Kérésünkre üéhány jeles képzettségű s a toliforgatásban is ügyes tanitóuk szívesen megígérte, hogy népiskolai tanügvüuknek buzgó munkása lesz lapunkban. De ezen kívül talán módját lehetne ejteui annak is, hogy az iskolai félévek végein, a körlelké­­szek elnöklete alatt tartatni szokott tanítói értekezle­tek helyén s idején lelkészi értekezl ;tek is tartassa­nak. Viribus unitis Két főgimnázium van egyházkerületünkben, de va­lósággal alig állnak közelebb egymáshoz, mint akár­melyik más egyházkerületben levőhöz. Pedig hát uem volna-e igen kívánatos, legalább a magunk körében mindent megtenni irodalmi utou és személyes érintke­zés által annak a »református tanári közszellemnek» fölébresztésére és ápolására, a mi a tiszáutúli ev. ref. középiskolai tanáregyesület központi bizottsága szerint «ma móginkább mint valaha, csak utópia?!» Rajta leszünk, hogy legaláhb lapunk közvetítse «a kölcsönös érintkezést, az egymásra való hatást». Igazi jóakarat mellett azonban a személyes érintkezést is megvalósít­hatjuk. Annyi anyagi áldozatot, a mennyit ez követel, bi­zonyára megérdemel az, hogy a «több felől összeállí­tott, különböző nevelésben részesült s elütő felfogá­sokban levő tanárkaraiukban érvényesülni igyekező különböző tanítási, nevelési elvek és a legtarkább vi­lágnézetek» kiküszöböltessenek s helyüket «egészséges prot. tanári közszellem» foglalja el. A közelebb szóbahozott theol. interuátus fölállí­tása, a theol. akadémiának és a leányinternátusnak el­helyezése — mind mind oly dolgok, mik alapos és sür­gős előkészítést igényelnek.

Next

/
Thumbnails
Contents