Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-06 / 6. szám

87

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP,

88

zeti eszme lebeg szüntelen, jogomban állónak tartottam.

Előbbi közleméyeimben azt fejtegettem, hogy az új helyzet által teremtett küzdelemben minő kötelességeink vannak nekünk, világiaknak és főként az államnak, mint legfőbb világi hatalomnak. A továbbiakban azt szeretném főbb vonásokban körvonalozni, hogy az én felfogásom szerint, minő kötelességek nehezednek a lelkészekre és magára az egyház egyetemére. Érzem a feladat súlyát, mert könnyebb magunkról beszélni, mint másokról. Ki is jelentem tehát mindjárt, hogy a szoros értelemben vett lelkészi teendőkről, a lelkész magatartásáról és a hivei között való forgolódásról stb. a discursus további folytatására minden egyházi férfiú sokkal hivatottabb nálamnál, ők tudják legjobban bajaikat, a küzdelem részleteit alaposan ismerik, mint a kik a tűz közepében vannak, én attól, habár nem is nagyon messze, de mindenesetre jóval távolabb állok és igy rendelkezésemre csak az áll, a mit megfigyelhettem vagy mit a jelekből következtethetek. Különben sem óhajtok részletekkel foglalkozni.

Az egyház lelkét igazán a lelkész képezi, ki hiveinek első sorban lelki-, de másod sorban anyagi gondozója, ki jóakaratával s lelkészhez illő és méltó tanácsaival nem egyszer segíthet hívein. Nem képzelek szebb és idealisabb állapotot, mint midőn a lelkészt hivei szeretettel, ragaszkodással és bizalommal veszik körül. Nem merném azt állítani, hogy nálunk protestánsoknál e tekintetben nincs kívánni való, hogy a cura pastorális minden lelkészünknek egyformán első rendű gondját képezné, vagy hogy lelkészeink mind egyházias szelídséggel és tapintattal megáldott férfiak volnának, sőt inkább sűrűén mutatkoznak jelek, melyek arra mutatnak, hogy bizony ők is emberek velünk együtt, s hogy mást ne említsek, a lelkészválasztásoknál a világiakkal együtt zavarognak, vagy mintha az anyagiakat kissé előbbre valóknak tekintenék a lelkiek-, illetőleg a szellemieknél. Nyilván való dolog, hogy ha a világiaknak a lelkészt, az egyházat legjobb erejükel támogatniok kell a küzdelemben, méltán megvárhatják, hogy ennek okozója legkevésbbé legyen a lelkész. Csak úgy kerülhet ki ebből győzedelmesen, ha magát mindig egyházi férfiúhoz illő méltósággal és szeretettel párosult tapintattal viseiendi s nemhogy szítaná a tüzet, hanem, a hol szükséges, szelídségével siet oltására a háborgó elemek gyújtotta magasan csapkodó lángoknak. Hogy ez sok helyen nem igy van, tudjuk egyházi lapjainkból is s ezt mélyen kell fájlalnunk, kivált ma, az egyház válságos helyzetében. Mi, világiak sokat tehetünk, kell is tennünk; a teendők nagyobbrésze azonban kétségen kívül az egyház első rendű vezetőié!

Világias gondolkozásom szerint tudom, hogy a szellemi táplálók még a lelkésznek sem elég, elannyira nem, hogy a mely lelkésznek szakadatlanul a mindennapi kenyérért kell futkosnia, jó lélekkel mondom, rossz néven sem vehetjük, ha megfeledkezik a cura pastoralisról.

A viszonyok nagyot változtak azóta, mikor még a szerényebb parochia is nyugalmas megélhetést biztosított, mikor még minden református lelkész háza prototípusa volt és lehetett a vendéglátásnak. Ma már odáig jutottunk, hogy az igazi magyar vendégszeretetnek ezen kellemes hajlékai végkópen bezárulnak, mert nincs és nem lesz benne lelki atya, ki barátsággal fogadjon vendéget s a ki megvigasztalja a bánatosakat.

Egy nagy egyházmegyében élek, melynek csak anyaegyháza 61 van és segódlelkész mindössze 4 már egy pár év óta, de ezek is administrated teendőket végeznek s igy a legszükségesebb esetben sem mozdíthatók. Mi lesz ennek a vége? Már a vég kezdete előtt állunk! Egy lelkész meghalt s a 3—4 leányegyházzal biró anyaegyházat a szomszéd lelkész gondjaira kellett bízni ideiglenesen, vagy talán véglegesen is, ha nem sokára kellően megérik a kisebb egyházak csoportosításának eszméje.

Ez eszme nem új, már a közelebbi zsinat alkalmával is beszélgettek róla, megvalósítása sokat lendítene a bajon, csakhogy nehezen fog menni; mert a magyar ember, hozzá még a kálomista, nagyon büszke s nem egy könnyen mond le még a kis egyház sem önálló jellegéről, neki saját lelkész kell, éljen meg a hatszáz forintocskából a hogy tud, de nem úgy ám, hogy kapálni, meg szántani járjon, mert ezt már jó szemmel nem nézné. Ez a kérdés mindenesetre komoly megfontolás után s itt-ott kényszerűségből, mert nem leaz lelkész, dűlőre fog jutni és az egyház, valamint a lelkész helyzetén sokat fog javítani.

De hát miért nincs segédlelkész ? Azért, mert nincs theologus. És miért nincs theologus? Azért, mert a kinek van egy kis vagyona vagy pedig képességénél fogva vagy sególylyel, vagy teljesen ingyen más pályára készülhet, nem áll be theologusnak csak azért, hogy mint lelkész, szűrös atyánk-