Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-11 / 50. szám
807 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP, 808 tét követelt! A reformáció tehát az elnyomott, a leigázott emberi ész forradalma volt, mely ellene szegült az egyházfők obscurus nézeteit vakon követni parancsoló hatalmas papi kaszt garázdálkodásainak, mely elitélte nyiltan és kérlelhetetlenül az egyház szent cselekvényeivel űzött rút lélekvásárlást. A XV-dik század vége felé a hatalmas papi rend feje körül a nimbus, melyet évszázadok tisztelete, azaz fanatizmusa szőtt, foszladozni kezdett. Évszázadok óta tanitója és oktatója volt a nemzeteknek, sőt hazánkat egyenesen ő alkotta. De mi lesz, ha a tanítvány okosabb lesz a tanítónál ? Nincs-e oda a tanító minden tekintélye, minden fensőbbsége, ha a tanítvány már benne nem a tudóst, hanem a tévelygő embert látja. Ilyen állapot volt a tizenhatodik század elején is. A középkori bölcs intézmények mindenhol általános sülyedésről tettek tanubizpnyságot A vallási szertartásokból, a magasztos istentiszteletekből üres czeremóniák lettek, a tudomány és erkölcs elevenségét értelmi homály és erkölcsi romlás váltotta fel. És, hogy e romlás következtében általános vadság, egy újra viszatérő középkor nem le*t uralkodóvá, azt csak azon kettős szellemi mozgalomnak köszönhetjük, melyet a renaissance és reformatio neve alatt ismerünk. Mindkettőnek oka a súlyos elnyomatás, mindkettő az emberiség boldogitását czélozza, mindkettő felvilágosítja, közelebb viszi Istenéhez az emberi szellemet! A reformáció tehát karöltve járt a renaissanceszal és fenhangon hirdette, hogy nem „a traditio, hanem az irás, nem a külső cselekedetek, hanem az élő hit, nem a pénz, hanem a lélek tisztasága szerzik meg az ember üdvösségét.“ Hazánkban is ez volt a reformáció oka. A fennálló vallási és politikai viszonyok itt általános sülyedésről tettek tanúbizonyságot, kivált Mátyás fényes uralkodása után. Az egyház nálunk sem képes többé kifejteni azon üdvös hatást; mely által egykor e nemzet jóltevőjévé és tanítójává Ion. Az isteni tan és hatalom képviselői együtt úsznak a közromlás áramlatával. Külső cselekedetek és önámitás győzték le a szunnyadó lelkiismeretet, mig a valódi kegyesség kihalni látszott a keblekből.— „A püspökök nagy része — mondja egy kiváló kath. történetíró (Horváth Mihály) — a világi urakkal fényben, pazarlásban, világi kedvtöltéseknek élve, vetélkedve kéjelgett és hogy kiadásait pénzel győzze, kincsszerzésben fáradozott. Voltak, kik kereskedést, ismét mások, kik zsidókkal szövetkezve uzsorát űztek“ Amavval egyebek között Zsig mond pécsi, emevvel Várady Pál egri püspököt, sőt magát Szalkay érseket is vádolják egykori kútfőink. Gondolni lehetett, hogy ily lelki vezetők mellett a szegény népnek mily vagyoni helyzete, mily lelki állapota és milyen iskolázása lehetett. De annál gazdagabb a főpapság. Bakacs Tamás iszonyú kincsekkel terhelt gályahaddal utazik Rómába, hogy a pápai koronát megvásárolhassa. Látjuk tehát, hogy a reformáció talaja nálunk is a lehető legjobban elő volt készítve. Ámbár Magyarországon nem egészen II Lajos idejére esik a reformáció bejövetelének ideje, mégis szeretik a hitújítás keletkeztének idejét a mohácsi vész utáni időkre tenni. A föntebbiek pedig minket, somogyiakat érdekelnek legjobban ; mert a Dráva mentén Babócsa, Kálmáncsa, Rerzencze a cseh, husszita előreformátorok virágzó gyarmatai. Kálmáncsa népes, nagy város iskolákkal és nyomdával. De e virágzó gyarmatok a török időkben füstölgő romhalmazok és a nagy férfiak a reformáció üldözött apostolai lesznek . . . II. Lajos alatt meghozták a rendek ama „Lutherani comburantur“ név alatt ismeretes kegyetlen törvényt. Okot e kegyetlen határozatra két lipcsei könyvkereskedő papgunyoló könyvei szolgáltattak, kik igazi német phlegmával árulták a szentelt gyertyák és imádságos könyvek bódéjának átellenében az egyház embereit lépten-nyomon comprommittáló iratokat. Összeült tehát az országos Ítélő szék, törvényt látni a „nagy“ bűnösök fölött. Szatmáry az érsek, Verbőczi a nagy tudós, Artándy az előadó hires szónok mind egy szálig ellenünk voltak. De nem csak ezek! az ország nagyjai, főurak mind ellenünk szavaztak, csak Martinuzzi György védi őket, de nem mintha rokonszervezett volna a reformátusokkal, hanem mert előrelátó politikus volt, ki tudta már, hogy a megégetett vértanú hamvait szétviszi a szél, mint a ragályt és annak minden egyes porszeméből egy próféta támad. Nem értették meg. Nem hallgattak rá! Másnap a nép örömrivalgása közt hurczolták a két szegény németet a vérmezőn felállított óriási máglyára, mint egykor Szavonarolát a flórenczi nép. — Aztán jött a török és most a világtörténet nem beszél másról, mint Szőrényről, Budáról, Mohácsról. De a fehér barát szavai beteljesedtek, a vértanú hamvaiból követők raja nő ki. — Mohács után nics rend, nincs vallás ! A nép elkeseredik, mert négy uralkodó zsarolja: hol a török martulóczok, hol a „fekete czár“ haramiái, hol Zápolya, hol Ferdinánd végrehajtói nyúzzák és a felgyújtott falvak rémvilágánál a hajdani paradicsomnak csak romjai láthatók. A sok nyomorúság vallástalanná teszi az embert. A papság elzüllik és csak a füstös falomladékok jelölik a hajdani Isten házát. Milyen jól eshetett annak a szegény, elkeseredett népnek, ha bánatát egy jövevény protestáns missionárius megosztja, ha felemeli magához a nyomorultakat, a pokol sarába sülyedteket, vigasztalja a csüggedteket, bátorítja a félénkeket, gyámolitja a gyöngéket és megtölti az uj vallás egyszerű és mégis magasztos tanaival az atheisták lelkét. Csoda-e, ha e nép örömmel szívta magába az uj tanokat? . . . Megtanult újra hinni, bizni egy jóakaró Isten-atyában, reményleni egy boldogabb jövőben; megtanult újra imádkozni és nem félt az élettől! Számuk nő mint egy hógörgeteg, mint egy lavina. Papjaiknak nem kell fényes dotatió; ugyanabból a szegényes zabkenyérből élnek, mint hívőik; italuk ép úgy a forrás vize. És nem törődöt velők senki. Mindenki a politikával foglalkozott, mig a törökök őket meg nem szokták. Később azonban észre vették őket és az ellenreformáció hatalmas kezei a jezsuiták s az őrjöngő Torqualraada agyréme: az inquisitio segélyével megindul a hajsza ellenük és tart 200 éven keresztül. Hazánkban és a külföldön is megfelelnek rá és a felelet egy emberirtó háború alakját veszi föl, melynek hullámait mi érezzük. — Eltiport vallási és politikai jogaink és szabadságunk érdekében Erdély nem egyszer fog fegyvert és sohasem sikerte'enül
