Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-04 / 49. szám
785 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 786 dóm, hogy egyes lelkészek, még ha négy tál ételt tálalnak is eléjük, vasárnap délben csak igen keveset esznek, mert igy sokkal könnyebben beszélhetnek. A saját házunk testi és lelki jóléte és a jó példa adás kedvéért bizony nem nagy áldozat volna ez! Csak megkellene szokni. Az se épen példátlan és hallatlan dolog, hogy a pap kocsisa vasárnap is csak úgy el van foglalva, mint más napokon; hogy még csak nem is emlékeztetik arra, hogy templomba kellene mennie. Ugyan a sikernek micsoda reményével hirdethetik a munka szüksépképeni szünetelését azok, a kiknek feleségük, férfi és nő cselédjük ép úgy vagy talán még többet lót fut vasárnap, mint más napon? Micsoda eredménynyel sürgethetik a templomba járást, ha a saját házukból csak Ők maguk cselekszik ezt? Hisz ő róluk meg könnyen azt gondolhatják a hivek, hogy csak azért mennek, mert kötelességük; mert hozzátartozik a kenyérkeresethez. Azt se helyeseljük, ha a lelkészek vasárnapra elhagyják gyülekezetüket. Ennek csak az elkerülhetetlen szükség esetében volna szabad előfordulni. E szempontból meg azt kivánjuk, hogy egyházkerületi és egyházmegyei gyűléseinket hétfőre soha se tegyük. És itt tanárainkat egészen egy sorba állítsuk lelkészeinkkel és tanítóinkkal. Intelligens középosztályunk nevelése az ő kezükben van letéve. Nekik kell tudni legjobban, hogy mennyire igaz Seneca eme mondása: longum iter est per praecepta, breve et efficax per exempla. Fájdalommal látjuk, hogy ifjaink, mihelyt kiszabadultak az iskolából, a mely őket a templomba járásra kötelezte, nem igen érzik szükségét az istenitiszteletek látogatásának. Sőt oly nyilatkozatot is kellett hallanom, alig pár éve, hogy »mi mindannyian istentagadók voltunk, mikor VIII. osztályosak voltunk.“ Azt is hallottam, hogy egyes szülők azt panaszolják, hogy a középiskolában letörlődik gyermekeikről az a vallásos máz, a mi otthon rájuk ragadt. Oly jelenségek ezek, a mik akarva, nem akarva, komolyan gondolkodóba ejtenek bennünket. Azt tudjuk, hogy a vallásos oktatásban nincs hiány; az jól képesitelt egyén, illetőleg egyének kezében van általában. Másutt van hát a hiba. De hogy hol van, ki tudná azt egész határozottan megmondani. Csak gyanitgatjuk. így például nem lehetetlen, hogy nagy, talán nem is sejtett káros befolyással van az ifjúságra annak látása, hogy a hittárgyai iránt másban nem igen lát igaz melegséget, mint csak a vallástanárában; még ha nem tételezzük is föl, a mint hogy nem is szabad föltételezni, hogy egyes tanárok talán olyan megjegyzéseket is megengednek maguknak, a mik alkalmasok e vagy ama hittétel nevetségessé tételére. Az se lehetetlen, hogy az ifjúság élénk figyelemmel kiséri, mily mértékben vesznek részt az istenitiszteletekben a tanárok, feleségeik és gyermekeik, S ha e részben mulasztásokat tapasztal, rossz példát lát: hiába való akkor a szóbeli buzdítás és az iskolai törvények erejével kierőszakolt templomlátogatás. Irigyeli a tanárt, a kitől nem kéri számon senki, ha elmulasztja a templomba menést s alig várja, hogy ő is élvezhesse ezt a felnőtteknek oly kedves szabadságot, ... A vallásosság, az egyházhoz és a Krisztushoz való hűség nem egy csomó tantétel tudásában áll csupán, hanem az azok szerint való élésben. A vallásosság nem elmélet, hanem élet. ... Az intelligens középosztály vallásos nevelése tekintetében súlyos felelőség nyomja minden egyes tanár lelkiismeretét. Harmadik kívánságunk a vasárnap megszentelése érdekében az, hogy családjaink kerüljék az olyan mulatságokat, a mik e szent nap nyugodalmát megzavarnák. Ebből a tekintetből csak helyteleníteni tudnám, ha vasárnap délután, a mikor nem egy hívünk jő hozzánk ügyes-bajos dolgában, vagy ha igy nem foglalnak le, hát magunk mehetünk estenden jámbor beszélgetésre valamelyikhez, hangos poharazás közben kártya mellett vigadnánk rendszerint. Vagy pedig ha, alighogy letettük a kanalat, már kocsira ülnénk, hogy a szomszéd faluban csapjunk egy jó délutánt; itthon meg az istenitiszteletet a tanítóra vagy épen kezünknél levő fiatal deák-gyerekre bíznánk. Épen nem kivánjuk hogy a pap, tanító és tanár aszkéta legyen; de mégis amennyire csak lehet, mindig gondoljon arra is, hogy jó példaadással biztosíthatja — Isten segedelmével — igehirdetésének, tanításának gyümölcsét. Nem helyeseljük azt se, hogy a nyilvános mulatságokat rendszerint szombaton este tartják. Ezt abban a ferde és elitélendő felfogásban teszik, hogy vasárnap majd ráérnek kialudni magukat a mulatók, úgy sincs semmi dolguk. Egészen ez a felfogás nyilatkozik meg a nép száján, mikor arra, a ki csak ritkán dolgozik, azt mondja: „Ah, annak mindig ünnepje van.» Az ünneplés tehát csak a semmittevésben, a gondtalan alvásban áll?/ Inkább legyenek a mulatságok vasárnap este; igy kevésbbé van megrontva a nap.
