Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-04 / 49. szám
Kilenczedik évfolyam. 49 szám. Pápa, 1898. december 4.----------------------------^ A lap szellemi részét illető közlemény éli a szerkesztőséghez Kis József felelős szerkesztő ezimére ktlldend.Sk. «----------------------------* Az egyház és iskola köréből. Ä dunántúli ev. re!, egyházkerület hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijait (egész évre írt, félévre 3 írt), hirdetéseit, reolain a ti <51e Faragó János főin unka I á rs ezimére It ii Itt e n d o Ír. Vasárnapi mimkaszünet és a vasárnap megszentelése. A lapunk múlt számában e tárgyban elmontak után jöjjünk egy kissé közelebb magunkhoz; alkalmazzuk részletesen az elvet. Szabaduljunk attól a rossz szokástól, hogy csak úgy általában beszélünk; az alkalmazástól félünk, mert egyikünket másikunkat szemmelláthatóau találna. Hisz az a katona is, a ki az ellenséget nem csak abajgatni, nyugtalanítani akarja, hanem el is akarja ejteni, nem csak úgy általában lövi ki fegyverét a kék messzeségbe, hanem céloz is, mert találni is akar. Találni akarok hát én is, a nélkül, hogy személyeket neveznék meg. A személyeskedés nem célom, de mégis csak óhajtanom kell, hogy a mit mondok, értsék meg és vegyék magukra egyes személyek is. E nélkül a vallás-erkölcsi fogyatkozások megorvoslását én nem tudom képzelni, még kevésbbó reményleni, Nos hát, a gyülekezetekben a vallás-erkölcsi élet legközvetlenebb, hivatásos munkásai a lelkészek és a tanítók; az elemi iskoláknál magasabb fokú minden intézetben, főleg pedig a tanitókópezdók, középiskolák és főiskolákban meg a tanárok. A szóval való buzdítás mellett ezekre vár hát első sorban a példaadás kötelessége. A szóval való buzdítás is szükséges kétségtelenül, de magában véve nem hatályos. Sőt egyenesen káros azoknál, a kik csak szóval és mindig csak szóval buzdítanak valamire, de maguk soha vagy csak kivételesen teszik azt, a mit másoknak ajánlanak^ vagy mit másoktól épen megköveteluek. A vasárnap megszentelésénél aztán nem is csak a lelkész, tanító és tanár maga jő számításba, hanem az egész családja. Hisz a gyülekezetben is nem csak a családfenntartó férfiakat hívjuk fel a vasárnap megszentelésére, hanem családjuk tagjait is, kivétel nélkül. Az említett egyének tehát egész családjukkal együtt hivatva vannak példát adni. Mit is kívánunk a családoktól általában a vasárnap megszentelése érdekében ? Azt, hogy szűnjenek meg a hétköznapi munkától, rendszerint látogassák az istenitiszteleteket és kerüljék az olyan mulatságokat, a mik e nap szent nyugalmához nem illenek, a mik azt megzavarnák. Igen, ezeket kívánjuk; ilyen vasárnapi magaviseletre akarjuk rászoktatni, ránevelni a családokat. De megadjuk-e a vonzó példát is? Vétenénk az igazság ellen, ha azt mondanánk, hogy egyátalán nem. Vannak, igen is vannak gyülekezetek, a melyek nem csak a szószékből elhangzott beszédből, de vonzó példából is megtanulhatják a vasárnap igaz megünneplését. De másrészről akkor is vétenénk ám az igazság ellen,, ha azt állítanánk, hogy mindenütt a legszebben megy minden; akkor beállnánk hamis prófétának, a ki békességet hirdet, holott nincsen békesség, mert a mulasztások és helytelenségek tömege hangosan kiált. Nem egy hely van, a hol a papnét, tanítónőt, tanárnét csak elvétve lehet látni a templomban. Nem érnek rá elmenni, mert nagy ebédet kell főzni; azt véljük u. i. hogy vasárnap legalább is egy tál étellel többet kell ennünk, mint hétköznap. Ép e miatt még csak gondolni se lehet arra, hogy a cseléd is elmenjen. A családanya tehát csak elvétve megy, a nőcselód pedig soha, se délelőtt, se délután (a sok edény és konyha rendbehozása miatt) nem mehet templomba. Ki gondolja, hogy ez hatás nélkül marad a gyülekezetre? Hát mi nem tehetnénk meg azt, a mit az angolok, hogy egyszerűbb ételt s egy tállal inkább kevesebbet ennénk, mint hétköznap? Hisz jól tu-49
