Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-27 / 48. szám
771 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 772 Lássuk, mit mond Ember János „Család és iskola“ cimü cikkében. A többek között ezeket: „Az iskolák ajtajaira ki-irjuk, hogy oda nem hatósági közegnek belépni tilos.“ . . . „az iskolából kizártuk a szülőt.“ . . . „pedig a szülőnek szabad bejárást kell biztosítanunk az iskolába“ . . . „sőt a szülőnek joga van az alapelvek fölött kritikát gyakorolni.“ Iskolámban, kezdő koromban, mig a tapasztalat az ellenkezőre meg nem tanitott, én is ezt az elvet követtem: úgy gondoltam, hogy a szülőket ez utón vonhatom közelebb magamhoz és módszeremhez. Iskolám ajtaja bárkinek s bármikor nyitva állt. Jöttek is a szülők; egyik hallgatni, másik panaszra, harmadik gyermeke hibája takarása végett, negyedik engedélyt kérni, ötödik gyermeke mulasztását igazolni, hatodik egyet csatározni, hetedik egy kis ajándékkal meglepni. Folyton hangzott a csend és fülzavaró : „Isten hozta!“ „Isten vele!“ Úgy, hogy gyakran órákat lopott el tőlem a szülőkkel való bizalmas beszélgetés, hol az iskolában, hol pedig még az ajtón kivül is. Nem szakíthattam végét a beszédnek, hisz az iskolai regula is azt mondja, hogy : „Beszédét keresztül ne vágd!“ És ha ez iskolai regulának meg nem felelek, a szülők haragjának teszem ki magamat; barátságtalannak, kevélynek, rátartósnak s tudja Isten : minek nem kiáltottak volna ki! Ily szépen ment ez kezdő koromban hétről-hétre... Követtem a nagy paedagogusnak elvét, hisz akkoriban hagytam el az intézetet s az élet iskolájának még csak a küszöbén álltam. A többek között különösen egy atya látogatott meg gyakran iskolai működésem közepette. Tekintélyes személyiség volt. Örültem neki, hogy jelen van és látja működésemet s fia viselkedését. Mindenkor szives vendégszeretettel fogadtam. Eleintén mint hallgató, vendég szerepelt; később neki bátorodva, vagy inkább a hallgatást megunva, egy kis szórakozást keresett; hol egyik, hol másik tanulóval kezdett discursust, hol egyiket, hol másikat segítette magán foglalkozásában, sőt ha kedve kerekedett, cenziálta is őket; de leggyakrabban foglalkozott a maga fiával, kinek minden csendes foglalkozását hangos „igy ni!“ szavakkal maga készítette meg. Ezt én mind nem láttam, nem akartam látni; rendre kérni meg éppenséggel nem tehettem: tekintélyes személyiség volt. „Egyszer csak „csatt!“ Tekintek oda, hát a fiának a szomszédját legyintette meg. És miért ? Mert az ő fiát megrágta. Hogyan történt a dolog ? Úgy, hogy az ő fiának nem lévén foglalkozása, helyette az édes apja dolgozván — unalmában pajtása fülét gummival megpeckelte. Hogy ne lett volna bátor ? Hisz ott volt az apja ! Nem szóltam semmit, nem is láttam, illetve nem akartam látni. Iskolavégeztével azonban a tornácon, mintán a pityergő és bántalmazott gyereket kihallgattam, kénytelen voltam az iskolát látogató tekintélyes szülőnek tudtára adni, hogy máskor szíveskedjék óvakodni az ilyenforma igazságszolgáltatástól, mert az iskolában az atya én vagyok, a tanító én vagyok és a bíró is én vagyok. S mi lett felszólalásomnak és figyelmeztetésemnek eredménye ? Harag, ellenszenv az illető részéről, elannyira,. hogy sohase jött még csak feléje se iskolámnak ! Mert hiába, a szüle — hogy Ember János ur szarvaival éljek : „a fajfentartás ösztönének erejénél fogva“ gyermeke iránt elnézőbb, mint a másé iránt. Ritka az a szülő, ki még ha hibáz is gyermeke, ne a saját gyermekének fogná pártját, ha az igazság rovására történik is ez ! így tehát: ha mi a szülőknek iskolánkba szabad bejárást engedünk — kivált falu helyen — hol „a fajfentartás ösztöne“ mellé még a tudatlanság, müveletlenség és durvaság is csatlakozik, akkor a mi iskolánkból,, mint a vándor madár, úgy el száll a jó rend, csend, figyelem és igazságszolgáltatás. A szülő iskolája legyen az „otthon“, a családi kör, ott a szülő maga lehet belátása szerint a tanító is, meg a bíró is ! Ha mi a szülőknek iskolánkba szabad bejárást engedünk, sőt az alapelvek fölött még kritikát is engedünk gyakorolni, úgy nem a gyermekekkel, hanem első sorban a szülőkkel gyűl meg a bajunk; mi a tanítót és szülőt nem hogy közelebb hozná egymáshoz, sőt ellenkezőleg: elidegeníti egymástól ! Nekünk, tanítóknak kétféle szülőkkel van dolgunk, u. m. intelligens és közönséges szülőkkel; miből kifolyólag ott, hol a szülő közönséges munkás ember, nincs értelme annak, hogy az iskolába szabadon bejárhasson, és ott alapelveink s nevelési módszerünk fölött kritikát gyakoroljon; ott pedig, hol a szülő intelligens, legtöbb esetben nem hogy az iskolai neveléshez alkalmazkodnék, hanem azt akarja, hogy az iskola alkalmazkodjék külön minden intelligens szülő családi neveléséhez. Tehát tartsuk távol a szülőket az iskolába való bejövetelektől és kritizálástól, annak beléletébe való beavatkozástól, de ne magunktól. Tanítási időn kivül érintkezzünk velük gyakran, keressük fel őket családi otthonukban is, hogy megismerhessük amaz erkölcsi és vallási levegőt, melyből növendékünk lelke a tápot nyeri s ha ott fonák dolgokat tapasztalunk, igyekezzünk a szülőkre hatni,, hogy családi nevelésüket, a mennyire csak tőlük telik,, az iskolai neveléshez alkalmazzák. Ha ezt sikerült csak némileg is elérnünk az iskola falain kivül, úgy többet elértünk a „Család és iskola“ együtt működése érdekében, mintha mi a szülőknek az iskolába szabad bejárást és annak beléletébe szabad beavatkozást: kritikát engedünk gyakorolni!. Egyházas-Rádóc. Darád Lajos. 48*
