Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-20 / 47. szám
759 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 760 árasztva vigasztaló kegyelmének mennyei balzsamát néha a kétségbeesésig elgyötört szivemre. Reggel aztán, a mint felöltöztünk, mielőtt elhagytuk volna hálószobánkat, ugyanezt tettük, az étkezést szintén hálaadással kezdtük és végeztük. A tanulás megkezdése előtt a tanár maga köré gyűjtötte tanítványait, rövid fohász után felnyitotta bibliáját, elolvasta valamely bibliai rész első versét, a mellette jobbról álló folytatta a 2-dik verset és igy tovább mígnem mind olvastunk a fejezet bosszúsága szerint ; az örökké valók után következtek az időben létezők. E szerint hát Angolországban a biblia a könyvek könyve még a kereskedelmi iskolában is. Mint i'esteltem nemmel felelni mikor kérdezték, hogy magyar bibliám sincs, rögtön gyanúba fogtak hogy pápista vagyok. A tanulás végeztével 7—8-an is meg akartak ajándékozni bibliával, egyet el is fogadtam; a ki adta, mindvégig igaz baráti viszonyban maradt hozzám, mert a könyvét igen sokat olvastam, a mint hogy barátom is úgyszólván szenvedélyes bibliaolvasó volt. Mikor eljöttem Angliából, kérte hogy adjam neki egy kicsit a könyvet; Bossuetől e pár sort irta bele: „Si vous voulez étre exaucé dans vos priéres, faites-les avec un coenr pur et, sans aucune pensée coupable.“ (Ha azt akarod, hogy imádságod megballgattassék, imádkozzál tiszta szívvel, és minden vétkes gondolat nélkül.) a könyvet mind e mai napig mint drága ereklyét őrzöm és nincs e földön kincs a miért megválnék tőle; hisz oly drága barátságnak képezi zálogát, a minek minden bizonnyal folytatása lesz — mint ő mondá elválásunkor — ama jobb hazában, hol a jóbarátok nem fogják többé átszenvedni a bucsuzás kínjait, mert együtt leszünk az Urnái mindörökké. Hát az Urnák amaz áldott szent napjait elfeledném-e, melyeket Angliában töltöttem! Ha elfeledkezem rólatok szent napok, feledkezzék el magáról az én jobb kezem; ragadjon az én nyelvem az én ínyemhez, ha én meg nem emlékezem rólatok — bizony méltán így szólhatok én is a zsoltáróiróval, tekintve azt a sok édes vigaszt és megnyugtató ünnepélyes hangulatot, a mit amaz igazi vasárnapok szivemben ébresztettek. Hogy észre lehetett venni a világ ama legnagyobb városában, hogy vasárnap van! Minő ünnepélyes csend uralkodott a házban, a házon kívül, az utczákon, még a vasúton is! Az intézethez közel feküdt a Clapham Junction nevű óriás pályaudvar, hol mindenféle, földalatti, házmagasságu viaduktokon járó és közönséges földszinti vasutak összetalálkoztak, minélfogva éjjel nappal, majd a magasban, majd a mélységben, majd a földszinén folyton zakatoltak a mozdonyok; de az Ur napján oly csend volt a pályaudvaron, hogy akárhányszor mély meghatottság vett rajtam erőt mikor vasárnap délutáni sétáimon a sínek felett épített hídon végighaladva, be-bepillantottam a pályaudvarra, és a gyermekeket láttam futkározni ott, hol máskor még a felnőtteknek is nagy óvatossággal kellett forgolódniok. De nem kevésbbé jellemző az angol vasárnapi életre nézve a kocsiközlekedés. A Temzén átvezető hidaknál teljes lehetetlen már jó távol a hídfőtől egyik oldalról a másikra átmenni, mert a szakadatlan kocsisor útját állja az embernek ; vasárnap azonban egész kényelmesen meglehet ezt tenni még a hídon is, mert ilyenkor a kocsik ugyan nem képeznek zárt sort, sőt csak gyéren mutatkozik egy-kettő. A régi városban a „city“-be érve, meg épen halotti csendet észlel az ember; üresek az utczák, üresek még a szép ódon templomok is, pedig ez nagy dolog Angliában, a hol az üres templom ritkaság számba megy, mint nálunk a tele templom, de a cityben van elég üres templom, hol alig 20—25 lélek van jelen, mert ott csak dolgozó napokon laknak reggeltől estéiig, a munka végeztével éjszakára és a nyugalom napjára a kereskedők külvárosi lakásaikba szélednek. Foglalkozásunk vasárnap egész más természetű volt, mint hétköznapokon. Nyugodni, tovább nyugodhattunk; öltözködésre is több idő volt engedve; a reggelit szintén később szolgálták fel. Játszani a szent napon nem volt szabad. Ott sétálgattunk az intézet gyönyörű parkjában, vagy az udvarán; beszélgettünk, de még tártársalgásunkon is látszott, hogy ma ünnep van; hangos nevetés vagy kiabálásnak e napon nem volt helye és mindenki megbotránkozott volna e félén. Majd csengettek és mindnyájan bevonulhattunk a közös nagyterembe és kezdetét vette az ima és a biblia olvasás, ezt követte a bibliamagyarázat az igazgató részéről, a ki természetesen theologiát soha nem tanult, de a szent írást, mint a legtöbb müveit angol, mégis nagyon épületesen tudta magyarázni. A magyarázat után elszéledtünk és megtanultuk könyvnélkül a felhagyott bibliai mondásokat avagy vallásos költeményeket; a mikor ezeket felmondtuk, templomba készültünk. Délután ugyan ez volt a foglalkozásunk, azzal a különbséggel, hogy — több idő állván rendelkezésre — az iskolai bibliamagyarázat és imádkozás tovább tartott, minthogy a templomba menetel csak 6 óra tájt történt. Kezdetben unalmasnak tűnt fel nekem a vasárnapnak ily módon töltése ; idővel azonban nem csak hogy megszoktam, hanem élvezetessé és gyönyörűségesekké váltak eme lelki gyakorlatok; egész lelki szükségletté lettek, úgy hogy a szünidők alatt ezek is szünetelvén, olyformán éreztem sokszor magamat vasárnap, mintha ünnep sem volna ; a biblia egyes mondásainak olvasásakor még ma is kimondhatlan édes emlékek tolulnak lelkembe, mert eszembe juttatják életemnek ama nevezetes időszakát, a mikor ott ültem messze Angliában a játszótér valamelyik szegletében, avagy a park hársainak árnyékában, tanulva az Urnák mondásait, melyek bizony, hogy el nem múlnak, ha ég és föld elmúlnak is; mert akkor is, azóta is mind e mai napig annyi sok édes vigaszt nyújtottak szenvedéseim, csalódásaim és megpróbáltatásaim közepette. De rátérek most már a vasárnapi főfoglalkozásra, a templomba menetelre. A templomba siető seregek, ezek hirdetik csak ékesen, hogy az Urnák van a nap szentelve. Mindjárt az első vasárnapon tapasztaltam, hogy Angliában egész másként fogják fel a templomba
