Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-20 / 47. szám
761 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 762 menést, mint nálunk. Mi oly dolognak tekintjük, a mi akár el is maradhat; Angliában pedig oly dolognak tartják az istentiszteleten való megjelenést, a minek minden áron meg kell lenni. Ott ez a vasárnapi életnek központja, ez ő főérdek, a minek minden más érdek alá van rendelve. Iskolánkban is annyira ez volt a domináló szempont, hogy még a gyomor érdeke is (a mi pedig nálunk a vasárnapot illetőleg első sorban jő tekintetbe) háttérbe szorult, lévén a koszt a szent napokon határozottan silányabb, mint hétköznapokon, — többnyire csak kétféle hidegsültből álló —, mivelhogy a szakácsnőnk is rendesen templomban volt még délelőtt is. Jól emlékszem, hogy az első vasárnap nem akartam elmenni templomba, gondolván : úgy sem értek semmit, jobb lesz addig a csendességben tanulgatnom. De micsoda tekinteteket vetettek rám társaim, hogy én templomba nem akarok menni — ez hallatlan! Az ügy oly fontosnak látszott, hogy az igazgató elé terjesztették, a ki majd ruháit szaggatta meg felette és értésemre adta, miszerint Angliában minden egészséges ember múlhatatlan kötelességének ismeri vasárnapon templomba menni ; az Ur napja nem tanulásra való, hanem imádságra fordítandó ;*) ha én nem értek angolul, a jó Isten bizonyosan ért magyarul. Ezen érvelés természetesen megtette hatását; futottam rögtön templomba, előkerestem vadonatúj cilinderemet (mert más kalapban nem lehetett menni) és oda álltam a többi közé, várva a harangozást. Az istenitisztelet soká tartott, úgy 2 óráig, de mondhatom, nem bántam meg, hogy elküldött az igazgató. A gyönyörű ének oly jó tással volt rám, fehérbe öltözött ékes leánysereg énekelt karéneket, melyhez foghatót addig soha nem hallottam ; hatása alatt egészen elméláztam, észre sem vettem, hogy a többi imára térdelt, úgy hogy társaim majdnem erőszakkal rántottak térdre. Az ima után azonban oly dolog történt, a mi egy kissé vidámabb hangulatba talált hozni, mint a közönságes angol templomi hangulat. Mély csend uralkodott az egész templomban, a pap elővesz egy nagy könyvet, olvas belőle egy verset s utána aztán az egész gyülekezet nagy lármát csapva olvas szintén a saját bibliájából egy verset és ez igy ment felváltva, mig nem pár fejezetet egészen elolvastak. A népnek ez a hangos szereplése az istenitiszteletben mosolyra indított váratlan és szokatlan voltánál fogva, a mi a mellettem ülőt annyira megbotránkoztatta, hogy bár az árulkodás nagyon ritka volt, feljelentett és engem jól meg pirongattak ezen csekély botlásért. Ezt az incidenst leszámítva, kedves emléket hagyott hátra nálam mindjárt az első templomba menetel; a felváltva olvasás után következett a prédikáció; pár szót megértettem belőle, sőt az öreg lelkipásztor folyton ismételvén egy mondatot, ezt meg egészen megértettem, a mi természetesen roppant örömömre szolgált és minthogy a mondat azt fejezte ki, hogy minden népek dicsérjék az Urat, magam előtt lát*) Mináláunk meg néhol arra való, hogy a becsukásra Ítélt tanulókat ezen a napon lakoltassák meg! Szerk. tam már az időt, mikor majd én is dicsérni tudom az Istent angol nyelven. Este szintén elmentünk templomba, de másikba, mert értésünkre adták, hogy ott, hol délelőtt voltunk, nem lesz helyünk. Eme másik templom is tele volt annyira, hogy többnek közülünk állani kellett, a mi pedik némileg megerőltető volt, minthogy a délesti istenisztelet is eltartott 1 lj2 óráig. En átakartam engedni helyemet udvariasságból egyik társamnak, ki addig állt; kijöttem a pádból; társam azonban nagy meglepetésemre oda sem hederitett, mikor üres helyemre mutattam, [hanem állva maradt tovább is; a vége az lett, hogy az igazgató odahaza megkérdezvén, hogy nem csináltam-e ismét valami galibát, feljelentettek, hogy prédikáció alatt kimentem padomból. Az öreg ur erre nagy méregbe jött és a szokásos hrrr-ppa-ppa-ppa pergetegével kifejezvén felháborodását, megkérdezte miért tettem megint ilyen illetlenséget; mikor azonban megértette, hogy pusztán udvariasság sugallta tettemet, sajnáltam társamat, rajta akartam könnyíteni: csillapult haragja és szigorúan meghagyván, hogy ilyesmi többé elő ne forduljon, ez az ügy is el lett intézve. Többé panasz rám nem is lett, minek kikerülése annyival könnyebb volt, mert a társaim is mind komolyan viselték magukat, még csak tekintgetni sem igen lehetett őket látni. A hosszú imákat nagy lelkiismeretességgel olvastuk, a felváltva történő bibliaolvasásnál alig hogy a pap elolvasta az első verset, zúdították rá a másodikat, az éneklésnél egész szívből énekeltek, a prédikáció alatt alig vették le szemeiket a lelkipásztorról. Rövid idő alatt én is mindezekbe teljesen beleéltem magamat, sőt az anglikán egyház változatos, ceremóniális istenitiszteletében nagy gyönyörűségemet leltem s mind e mai napig azon nézetnek hódolok, hogy az jobban kielégíti az emberi szivet, mint a mi nagyon is egyhangú istenitiszteletünk; nem is közeledik az anglikán egyház jobban a ritualismus felé mint tanácsos; a mennyit belőle felvett, az épen csak annyi mint a mennyi mulhatlanul szükséges arra, hogy a kit az igehirdetés tudatlanságánál vagy egyéb okoknál fogva hidegen hágy, az mégis vigyen magával némi vallásos benyomást. (Végé köv.) Sarkady Titusz. Afegyes f;özÍEmÉnyE§. * — A tiszántúli ev. ref. egyházkerületnek nov. hó 2-ik és következő napjain tartott közgyűlésén élénk megbeszélés tárgyát képezte a tanítói korpótlékok ismeretes ügye. Végre Tisza Kálmán indítványára elhatározták, hogy a kér. fölir a miniszterhez, hogy a már most esedékessé vált, de az államtól nem utalványozott korpótlók oknak az iskolafentartó egyházakon való törvényhatósági behajtását az 1898—99 évre függessze föl. A konventet pedig megkeresi a kér., hogy tegyen lépéseket a miniszternél az iránt, hogy a jelentkezési határidő az egyházak nyilatkozatára nézve az 1899. év közepéig hosszabbittassék meg. Az egyes, elutasított egyházak
