Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-23 / 43. szám
689 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 690 ságot; lelkipásztorok, keltsétek fel híveitekben a protestáns öntudatot, mert ezektől függ a világ felfordulása vagy fennmaradása! Tisztviselők, elöljárók ne hunyjátok be szemeiteket, ne mondjátoK a nyomor láttára : «avagy őrzője vagyok-e én az ón atyámfiának ?“ ne mondjátok: mit törődünk mi a világgal, csak nekünk s családunknak legyen jó dolga! A világ is család s ennek tagjai vagytok ti is;... jaj nektek, ha ennek a nagy családnak tagjai meghasonlanak egymással,... a legelső áldozat ti lesztek! Emberek, ne bizakodjatok el népszerüségtek* ben, ne mondjátok, hogy mint a Sión hegye megálltok, nem ingadoztok; ha atyafiságos szeretet nincs bennetek, ha az az érzés nem heviti kebletek, mely a Jézusét, népszerűségiek hegye csak vakondok-turás, mit az első forgó szél szertesodor! A prot. öntudat fejlesztésére úgy folyik be végül a lelkész legközvetlenebbül, ha a kor kívánalmaihoz alkalmazkodik. Szomorú dolog lenne, ha az egyszerű de tisztességes zsinati kabátot nem tartaná olyannak a világ, melyben akármelyik szalonban vagy impozáns gyűlésen is meg ne jelenhetnénk. Hála Istennek, idáig még nem jutottunk! . , . Egy pár előkelő társaságban és ünnepélyen nekem is volt már szerencséin jelen lehetni, de nem vettem észre, hogy ott csak azért, mert zsinati kabát volt rajtam, görbe szemmel fogadtak volna, sőt ellenkezőleg azt tapasztaltam, hogy papi jellegemet feltüntető ruhám némi előzékenységet biztosított számomra. Megfoghatatlan hát előttem, hogy a csurgói centenniumot rendező bizottság bizalmas kérése, mely a száz-éves ünnepségre jövő vendégek szalon öltözetben való megjelenést helyező kilátásba, hogyan idézhetett elő egy egész kis revoluciót a lelkészi karban?... Imponáló ruha a szalon ruha kétségtelenül és a kinek módjában áll, igen helyesen teszi, ha beszerzi: pénz emberség, ruha tisztesség, de bármennyire respektálom is, a nélkül, hogy magamat túlbecsülném, zsinati kabátomat nem érzem mellette elhomályosulni, nem érzem már csak ezért sem, mert mig a szalon öltönyt bármilyen állású ember is magára veheti, addig a zsinati kabátot joggal csak pap viselheti. Talán csak nem szégyeneljük a zsinati öltönyt? No még csak ez lenne ám igazán szomorú dolog! A ki szégyenli azt az állást, a melyet a társadalomban betölt, az adja be a kulcsot s nézzen olyan foglalkozás után, a hol kevélykedhetik. A felmerült esemény kapcsán legyen szabad némely olyan dolgot érintenem, mit egyáltalán nem írhatunk előnyünkre. Néhányan szeretjük affektálni a pongyolaságot, úgy a ruházatban, mint a beszédben s ebbeli hibáinkat puritánizmusnsk kereszteljük. Nem puritánizmus ez, hanem modortalanság. Mi sem árt jobban ügyünknek, mintha a kor kívánalmain túl teszszük magunkat, mintha nem alkalmazkodunk a viszonyokhoz. Egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó eczettel, vagyis a sima, szelíd modor még ellenfeleinket is lefegyverzi, a nyerseség ellenben saját felenyájunkat is elidegeníti tőlünk. Uj ruhában ugyan nem járhatunk, nem futja a felöntő, de azt igenis megtehetjük, hogy az mindig kifogástalanul tiszta legyen. Másfelől akadnak köztünk túl modern atyafiak is, kik dandy módra kurta kabátban, rikító ruhában és tarka nyakkendőben parádéznak, azt tartván, hogy: non vestis facit monachum. Tökéletes igaz, hogy nem a ruha teszi az embert, de igaz ám az is, hogy pl. a katonát, a vasúti tisztviselőt, tűzoltót, stb., tehát a papot is uniformisáról lehet megismerni, igaz ám az is, hogy forma dat esse rei! Ha valahol összejövünk : színben, szabásban egymáséitól annyira elütő ruházatban szoktunk megjelenni, hogy a ki nem ismer, öltözetünk után sohsem fog bennünket papoknak nézni. Nem jól van, kedves Atyafiak! A kath. papság uniformisa a mellett, hogy Ízléses, a papi állás kétségtelen symboluma. Szépen fest a zsinati kabát is, kivált csoportban, e mellet fólreisinerhetlen jelvénye állásunknak. Otthon, házkörül járhatunk úgy, a hogy anyagi körülményeink engedik, de ha az utczára kilépünk, ha városba megyünk, pláne ha gyűléseinken vagyunk, adjunk valamit az aesthetikára is, mert régen lejárt az az idő, melyben a pongyolaságon nem ütközött meg sekisem, melyben hosszú szárú kupakatlan kávéházi pipából feltűnés nélkül füstölhetett akárki is. Jó ez beszédnek, mondja a megcsökönyösödött konzervativizmus. De hát hol a pénz zsinati kabátra, meg specialis szivarokra? Olyanforma ellenvetés ez, mintha a napszámos, a kit kapálni hívnak, ezt mondaná: szívesen mennék, de nincs kapám; mintha a szabó igy védekeznék: készséggel űzném én mesterségemet, de nincs ollóm, tűm és czérnám. A ki kapálással keresi kenyerét, legyen kapája, a kinek szabás és varrás a foglalkozása,
