Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-23 / 43. szám

689 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 690 ságot; lelkipásztorok, keltsétek fel híveitekben a protestáns öntudatot, mert ezektől függ a világ felfordulása vagy fennmaradása! Tisztviselők, elöljárók ne hunyjátok be sze­meiteket, ne mondjátoK a nyomor láttára : «avagy őrzője vagyok-e én az ón atyámfiának ?“ ne mond­játok: mit törődünk mi a világgal, csak nekünk s családunknak legyen jó dolga! A világ is család s ennek tagjai vagytok ti is;... jaj nektek, ha ennek a nagy családnak tagjai meghasonlanak egymás­sal,... a legelső áldozat ti lesztek! Emberek, ne bizakodjatok el népszerüségtek* ben, ne mondjátok, hogy mint a Sión hegye meg­álltok, nem ingadoztok; ha atyafiságos szeretet nincs bennetek, ha az az érzés nem heviti keble­tek, mely a Jézusét, népszerűségiek hegye csak va­­kondok-turás, mit az első forgó szél szertesodor! A prot. öntudat fejlesztésére úgy folyik be végül a lelkész legközvetlenebbül, ha a kor kívá­nalmaihoz alkalmazkodik. Szomorú dolog lenne, ha az egyszerű de tisz­tességes zsinati kabátot nem tartaná olyannak a világ, melyben akármelyik szalonban vagy impo­záns gyűlésen is meg ne jelenhetnénk. Hála Isten­nek, idáig még nem jutottunk! . , . Egy pár elő­kelő társaságban és ünnepélyen nekem is volt már szerencséin jelen lehetni, de nem vettem észre, hogy ott csak azért, mert zsinati kabát volt raj­tam, görbe szemmel fogadtak volna, sőt ellenkező­leg azt tapasztaltam, hogy papi jellegemet feltüntető ruhám némi előzékenységet biztosított számomra. Megfoghatatlan hát előttem, hogy a csurgói centenniumot rendező bizottság bizalmas kérése, mely a száz-éves ünnepségre jövő vendégek szalon öltözetben való megjelenést helyező kilátásba, ho­gyan idézhetett elő egy egész kis revoluciót a lel­­készi karban?... Imponáló ruha a szalon ruha kétségtelenül és a kinek módjában áll, igen he­lyesen teszi, ha beszerzi: pénz emberség, ruha tisz­tesség, de bármennyire respektálom is, a nélkül, hogy magamat túlbecsülném, zsinati kabátomat nem érzem mellette elhomályosulni, nem érzem már csak ezért sem, mert mig a szalon öltönyt bármilyen állású ember is magára veheti, addig a zsinati ka­bátot joggal csak pap viselheti. Talán csak nem szégyeneljük a zsinati öltönyt? No még csak ez lenne ám igazán szomorú dolog! A ki szégyenli azt az állást, a melyet a társadalomban betölt, az adja be a kulcsot s nézzen olyan foglalkozás után, a hol kevélykedhetik. A felmerült esemény kapcsán legyen szabad némely olyan dolgot érintenem, mit egyáltalán nem írhatunk előnyünkre. Néhányan szeretjük affektálni a pongyolasá­got, úgy a ruházatban, mint a beszédben s ebbeli hibáinkat puritánizmusnsk kereszteljük. Nem puri­tánizmus ez, hanem modortalanság. Mi sem árt jobban ügyünknek, mintha a kor kívánalmain túl tesz­­szük magunkat, mintha nem alkalmazkodunk a vi­szonyokhoz. Egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó eczettel, vagyis a sima, sze­líd modor még ellenfeleinket is lefegyverzi, a nyer­seség ellenben saját felenyájunkat is elidegeníti tőlünk. Uj ruhában ugyan nem járhatunk, nem futja a felöntő, de azt igenis megtehetjük, hogy az mindig kifogástalanul tiszta legyen. Másfelől akadnak köztünk túl modern atyafiak is, kik dandy módra kurta kabátban, rikító ruhában és tarka nyakkendőben parádéznak, azt tartván, hogy: non vestis facit monachum. Tökéletes igaz, hogy nem a ruha teszi az embert, de igaz ám az is, hogy pl. a katonát, a vasúti tisztviselőt, tűzoltót, stb., tehát a papot is uniformisáról lehet megismerni, igaz ám az is, hogy forma dat esse rei! Ha valahol összejövünk : színben, szabásban egymáséitól annyira elütő ruházatban szoktunk megjelenni, hogy a ki nem ismer, öltözetünk után sohsem fog bennünket papoknak nézni. Nem jól van, kedves Atyafiak! A kath. papság uniformisa a mellett, hogy Ízléses, a papi állás kétségte­len symboluma. Szépen fest a zsinati kabát is, ki­vált csoportban, e mellet fólreisinerhetlen jelvénye állásunknak. Otthon, házkörül járhatunk úgy, a hogy anyagi körülményeink engedik, de ha az utczára kilépünk, ha városba megyünk, pláne ha gyűléseinken va­gyunk, adjunk valamit az aesthetikára is, mert ré­gen lejárt az az idő, melyben a pongyolaságon nem ütközött meg sekisem, melyben hosszú szárú ku­pakatlan kávéházi pipából feltűnés nélkül füstöl­hetett akárki is. Jó ez beszédnek, mondja a megcsökönyösödött konzervativizmus. De hát hol a pénz zsinati ka­bátra, meg specialis szivarokra? Olyanforma ellen­vetés ez, mintha a napszámos, a kit kapálni hív­nak, ezt mondaná: szívesen mennék, de nincs ka­pám; mintha a szabó igy védekeznék: készséggel űzném én mesterségemet, de nincs ollóm, tűm és czérnám. A ki kapálással keresi kenyerét, legyen kapája, a kinek szabás és varrás a foglalkozása,

Next

/
Thumbnails
Contents