Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-16 / 42. szám

673

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

674

zet asszonyai felkeresni. Okkal, móddal, tapintatosan vonja be a lelkész vendégeit e vallásos foglalatosságba és ha ezek látják, ha meggyőződnek róla, hogy a Tiszteletes nemcsak a templomban buzditja őket az imádkozásra, a biblia és vallásos iratok olvasására, de buzgón imádkozik és olvas családjában maga is, a lelki gyönyör foglyúl ejti őket s hazatérve megkísérlik családjukat olyan lelki élvezetben részesíteni, a minőt a parochián megizleltek. Oda hasson főleg a lelkész, hogy a biblia olvasást kedveljék meg különösen hallgatói. A biblia nem olvasása egyik oka a prot. öntudat hiányának. A ki a bibliát nem ismeri, nem ismeri Krisztust sem. Ignorantia scripturarum, ignorantia Christi est. Ki a bibliát gyakorta lapozgatja, megtalálja benne az élő, a személyes Krisztust, s ez a Krisztus észrevétlenül felkelti lelkében azt az öntudatot, hogy a protestáns embernek is kell, sőt szükséges imádkoznia.

Ha eljön az áldott karácson — Jézus születésének előestéje, erszényemtől telhetőleg egy kis ruhácskával és egy kis játékszerrel szoktam meglepni gyermekeimet, azt mondván nekiek, hogy a jézusi szeretet hozta azokat számukra. Gyermekeim még igen kicsinyek lévén, egy pár iskolás gyermeket is elszoktam erre a családi ünnepélyre

hívni, hogy énekelni segítsenek, ezeknek is juttatván a Jézus nevében valamit, ha mást nem, egyegy Koszorú füzetet. Ezek az én kedves kis apostolaim aztán haza térvén, elmondják mi történt papóknál; s ma már örvendetes szívvel tapasztalom, hogy gyülekezetemben karácson estéjét több háznál házi istenitisztelettel kezdik megünnepelni; mi pedig szerintem a protestáns öntudat nyilvánul ása.

A protestáns öntudat fejlesztésének legközvetlenebb módja továbbá a testvéri viszony ápolása lelkészek között.

Úgy szeressétek egymást, mint én szeretlek titeket; arról ismernek meg benneteket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek. Talán egy testület sem vét többet a jézusi törvény ellen, mint a lelkészi testület. Nem csodálnám a súrlódásokat, villongásokat, ha a szabad verseny volna nálok kifejlődve, ha egyik a másik rovására értékesíthetné talentumait, mint pl. az orvosi vagy ügyvédi pályán, hol az élelmesebb és tanultabb jelentékenyen megcsappanthatja a kevésbbé ügyes és tanult kartárs jövedelmét. Nálunk minden lelkész kizárólagos haszonélvezője javadalmának, nem nyúlhat ahoz egyik kartársa sem, hiszen még püspöke is csak beleegyezése mellett fungálhat egyházközsége területén. Mi lehet hát mégis ennek a sajnálatos állapotnak az oka? Az, hogy ä nagyobb javadalmu lelkész — tisztelet a kivételeknek ! — okosabbnak képzeli magát kis egyházban szolgáló kollegájánál, a szerény jövedelmű lelkész meg méltatlankodva tekint nagy ekklézsiabeli kartársára; amott tehát az elbizakodás, emitt meg az irigység szítja a testvérharczot azok között, kik példányképei tartoznának lenni a testvéri szeretetnek,

Hogy mennyire összeférhetetlen a lelkészi állással az elbizakodás, legyen szabad ennek igazolása végett Jézus egyetlen nyilatkozatára hivatkoznom: «Én szelíd és alázatos szivü vagyok!» A tanítvány, ki nem nagyobb tanítójánál, mi módon bátorkodik hát tanítvány társát lenézni, mi módon merészel kicsinylőleg beszélni azokról, kiknél csak ekklézsiája, de képessége talán nem is nagyobb ? Szálljanak magukba, kik ebben a gyengeségben szenvednek és ne Írják saját számlájukra, a mi, ha nem is mindig, de gyakorta a véletlen szüleménye ; a kiknek pedig kisebb kenyér jutott osztályrészül, ne becsméreljék jobb sorban levő tiszttársaikat, vigasztalást merítvén abból az édes tudatból, hogy nem a kenyér kicsinysége, vagy nagysága, hanem a Kötelesség teljesítéséből származó öntudat az, a mi boldogít.

A nép talán semmivel sem foglalkozik nagyobb előszeretettel, mint papjának hibáival. E szerint, ha észreveszi, hogy valamelyik kartársunkkal kollizióba jutottunk, nemcsak értékünk csökken előtte, de a rossz példa hatása alatt az a prot. öntudat is lazulásnak indul nála, mely a Keresztyén vallás fundamentumává a szeretetet teszi.

Másik hiba bennünk, hogy a inende-mondáuak rendkívüli fontosságot tulajdonítunk, s a helyett, hogy végére járnánk a hozzánk jutott hir valóságának, a gyűlölet sugaraival hintjük be szivünket, melyek kikelvén annyira inegizmosoduak ott, hogy gyökérszálai csak a sírnál szakadnak meg.

Az a lelkész, ki éveken, pláne egész életén keresztül képes keblében a gyűlölet tüzét táplálni, nincs az evagéliom szellemétől áthatva, ki nincs az evangéliom szellemétől áthatva, protestáns voltának öntudatával nem bir, ki prot. voltának öntudatával nem bir, az azt másokban felgerjeszteni nem képes. Tűzzel játszani nem tanácsos szélcsendben sem, napjainkban pedig, mikor az egyházpoli