Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-16 / 42. szám

673 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 674 zet asszonyai felkeresni. Okkal, móddal, tapintato­san vonja be a lelkész vendégeit e vallásos fog­lalatosságba és ha ezek látják, ha meggyőződnek róla, hogy a Tiszteletes nemcsak a templomban buzditja őket az imádkozásra, a biblia és vallá­sos iratok olvasására, de buzgón imádkozik és ol­vas családjában maga is, a lelki gyönyör foglyúl ejti őket s hazatérve megkísérlik családjukat olyan lelki élvezetben részesíteni, a minőt a parochián megizleltek. Oda hasson főleg a lelkész, hogy a biblia olvasást kedveljék meg különösen hallgatói. A biblia nem olvasása egyik oka a prot. öntudat hiányának. A ki a bibliát nem ismeri, nem ismeri Krisztust sem. Ignorantia scripturarum, ignorantia Christi est. Ki a bibliát gyakorta lapozgatja, meg­találja benne az élő, a személyes Krisztust, s ez a Krisztus észrevétlenül felkelti lelkében azt az öntudatot, hogy a protestáns embernek is kell, sőt szükséges imádkoznia. Ha eljön az áldott karácson — Jézus szüle­tésének előestéje, erszényemtől telhetőleg egy kis ruhácskával és egy kis játékszerrel szoktam meg­lepni gyermekeimet, azt mondván nekiek, hogy a jézusi szeretet hozta azokat számukra. Gyermekeim még igen kicsinyek lévén, egy pár iskolás gyer­meket is elszoktam erre a családi ünnepélyre hívni, hogy énekelni segítsenek, ezeknek is juttat­ván a Jézus nevében valamit, ha mást nem, egy­egy Koszorú füzetet. Ezek az én kedves kis apos­tolaim aztán haza térvén, elmondják mi történt papóknál; s ma már örvendetes szívvel tapaszta­lom, hogy gyülekezetemben karácson estéjét több háznál házi istenitisztelettel kezdik megünnepelni; mi pedig szerintem a protestáns öntudat nyilvá­nul ása. A protestáns öntudat fejlesztésének legköz­vetlenebb módja továbbá a testvéri viszony ápo­lása lelkészek között. Úgy szeressétek egymást, mint én szeretlek titeket; arról ismernek meg benneteket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek. Talán egy testület sem vét többet a jézusi tör­vény ellen, mint a lelkészi testület. Nem csodál­nám a súrlódásokat, villongásokat, ha a szabad ver­seny volna nálok kifejlődve, ha egyik a másik ro­vására értékesíthetné talentumait, mint pl. az orvosi vagy ügyvédi pályán, hol az élelmesebb és tanul­tabb jelentékenyen megcsappanthatja a kevésbbé ügyes és tanult kartárs jövedelmét. Nálunk min­den lelkész kizárólagos haszonélvezője javadalmá­nak, nem nyúlhat ahoz egyik kartársa sem, hiszen még püspöke is csak beleegyezése mellett fungál­­hat egyházközsége területén. Mi lehet hát mégis ennek a sajnálatos állapotnak az oka? Az, hogy ä nagyobb javadalmu lelkész — tisztelet a kivé­teleknek ! — okosabbnak képzeli magát kis egy­házban szolgáló kollegájánál, a szerény jövedelmű lelkész meg méltatlankodva tekint nagy ekklézsia­­beli kartársára; amott tehát az elbizakodás, emitt meg az irigység szítja a testvérharczot azok kö­zött, kik példányképei tartoznának lenni a test­véri szeretetnek, Hogy mennyire összeférhetetlen a lelkészi ál­lással az elbizakodás, legyen szabad ennek igazolása végett Jézus egyetlen nyilatkozatára hivatkoznom: «Én szelíd és alázatos szivü vagyok!» A tanít­vány, ki nem nagyobb tanítójánál, mi módon bá­torkodik hát tanítvány társát lenézni, mi módon merészel kicsinylőleg beszélni azokról, kiknél csak ekklézsiája, de képessége talán nem is nagyobb ? Szálljanak magukba, kik ebben a gyengeségben szenvednek és ne Írják saját számlájukra, a mi, ha nem is mindig, de gyakorta a véletlen szüleménye ; a kiknek pedig kisebb kenyér jutott osztályré­szül, ne becsméreljék jobb sorban levő tiszttársai­kat, vigasztalást merítvén abból az édes tudatból, hogy nem a kenyér kicsinysége, vagy nagysága, hanem a Kötelesség teljesítéséből származó öntu­dat az, a mi boldogít. A nép talán semmivel sem foglalkozik na­gyobb előszeretettel, mint papjának hibáival. E sze­rint, ha észreveszi, hogy valamelyik kartársunkkal kollizióba jutottunk, nemcsak értékünk csökken előtte, de a rossz példa hatása alatt az a prot. ön­tudat is lazulásnak indul nála, mely a Keresztyén vallás fundamentumává a szeretetet teszi. Másik hiba bennünk, hogy a inende-mondáuak rendkívüli fontosságot tulajdonítunk, s a helyett, hogy végére járnánk a hozzánk jutott hir valóságának, a gyűlölet sugaraival hintjük be szivünket, melyek kikelvén annyira inegizmosoduak ott, hogy gyökér­szálai csak a sírnál szakadnak meg. Az a lelkész, ki éveken, pláne egész életén keresztül képes keblében a gyűlölet tüzét táplálni, nincs az evagéliom szellemétől áthatva, ki nincs az evangéliom szellemétől áthatva, protestáns vol­tának öntudatával nem bir, ki prot. voltának ön­tudatával nem bir, az azt másokban felgerjeszteni nem képes. Tűzzel játszani nem tanácsos szélcsend­ben sem, napjainkban pedig, mikor az egyházpoli­

Next

/
Thumbnails
Contents