Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-16 / 42. szám
Kilenczedik évfolyam. 42. szám. Pápa, 1898. október 16.-A- lap szellemi részét illető közleményeit a szerkesztőség li ez Kis József felelős szerltesziő czimére küldendők. Az egyház és iskola köréből. A (liiÉÉi ev. ref. egjliázkeriilet hivatalos közlönye. megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egész évre 4= frt, félévre frt), hirdetések, reclamatiők Faragó János íomunka: á,rs czimére Ír ü. leien dőli. * A protestáns öntudat fejlesztésére mi módon folyhat be a lelkész legközvetlenebbül V (Folytatás.) «Csak addig vagyok pap, mig a templomban vagyok.» Ennek a veszedelmes irányzatnak folyománya, hogy 17 éves lelkészi pályámon nem emókszem arra, hogy valamelyik, suljos beteg kartársunk úrvacsorájával ólt volna. Tudom én azt nagyon jól, hogy az úrvacsorában való részesülés puszta ténye senkit sem üdvözít, de tudom, érzem azt is, hogy az élet válságos pillanataiban bűneinkről vallást tennünk, Jézussal lelkileg szorosabban egyesülnünk nekünk is szükséges. Hogy nekem mind életemben, mind halálomban egyedüli nyereségem a Krisztus, nem szóval, hanem cselekvénynyel mutathatom ki, ilyen vallásos cselekvény a soronkivüli, a betegségbeli úrvacsorában való részesülés; mert hacsak akkor élek az úrvacsorájával, midőn azt előirás szerint kiosztom: megeshetik, hogy nem a töredelmes szív, hanem a hivatalos kötelesség emeli ajkaimhoz a kenyeret és poharat. Tudom ón azt, hogy az úrvacsorában való részesülés puszta ténye senkit sem üdvözít, de tudom azt is, hogy idők folyamán mi tőlünk lelkészektől tanulták a nehéz betegek mellőzni e sacramentumot, tőlünk tanulták olyan opus operatum félének tekinteni, mit akár törölni is lehetne hitvallásunkból. Nem igy volt ez ötven évvel ezelőtt sem, a protestáus ember, ha súlyos beteg volt, magához vévé az úrvacsoráját és jövendő sorsának boldog öntudatában e szavakkal vált meg az élettől: «Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet!» Nem egy Ízben volt már alkalmam megfigyelni, hogy kath. kollegáink a nélkül sohasem ülnek le, vagy állnak fel az asztaltól, mig egy rövid fohászt nem mondanak magokban. Megvallom mindig eiresteltem magam midőn ezt láttam, elresteltem, mert lelkiismeretein azt súgta: lám, te benned nem áll ilyen erős lábon a hitbuzgóság! Sohasem vettem észre, hogy kath. papot kigunyolt volna a társaság, a midőn felfohászkodott; ellenben azt számtalanszor tapasztaltam, hogy példáját úri nők és férfiak is követték. Nem tehetnék ezt meg mi is? Et ab hoste doceri fás est. Á ki szégyel imádkozni, ne legyen pap! Szent meggyőződésem, hogy ha nyilvános összejövetelek alkalmával az álszemérem nem tiltaná összekulcsolni kezeinket, igen sok müveit és nem müveit hallgatónkban felköltenők a szunnyadozó prot. öntudatot. Egyik legközvetlenebb módja a prot. öntudat felélesztésének, ha lelkész beviszi családjába a házi istenitiszteletet. Válassza ki e czólra a hosszú téli estéket, midőn tűz mellé, házba szorulunk; gyűjtse maga köré családja tagjait, nyissa fel egyszer az öreg; bibliát, máskor meg a közkézen forgó vallásos iratokat vagy lapokat, olvasson fel belőlük, folytasson felettök eszmecserét, s midőn észreveszi, hogy a szivek inegvaonak illetve, ragadja meg a kedvező pillanatot s az imádság szárnyak vigye fel kis körmiyezetót a mennybe. Szándékosan mondám, hogy a házi istenitisztelet gyakorlására a téli estéket válassza a lelkész, mert ilyenkor szokott leginkább hol a kurátor, hol egyik, vagy másik presbyter, hol valamelyik szomszéd uram elvetődni a parochiára, de ilyenkor szokták a papnét is egy kis beszélgetés végett a gyüleke-42
