Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-09 / 41. szám
659 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 660 csodálnunk, ha tanításaink pusztába kiáltott szó gyanánt hangzanak el; lehet-e csodálnunk, ha az alvó prot. öntudat még csak meg sem mocczan serkentésünkre ? «Csak addig vagyok pap, mig a templomban vagyok». Ez a ruganyos szólam szülő oka annak, hogy vig czimborák társaságában, hol néha csak úgy pattog, csak úgy szikrázik a gúny a vallás ellen, hol az a legderekabb czimbora,ki legpikánsabb adomákkal traktálja a társaságot, a történetesen jelenlevő lelkész, csakhogy felvilágosodottságát senki kétségbe ne vonhassa, egy arczmozdulattal sem tiltakozik a szemenszedett pikantéria ellen. Félreértés kikerülése végett sietek megjegyezni, hogy a lelkész tiltakozásán nem azt értem én, hogy nevetséges vitát provokáljon, avagy erkölcsi tanítást rögtönözzön, hanem hogy állásához mért komolysággal adja tudtul, hogy az illem határán túlcsapongó vastag tréfákban nem gyönyörködik s ha ez sem használna, feltűnés nélkül távozzék onnan, hol vallása és személye kellő respektusban nem részesül. Az olyan lelkész, ki csak addig tartja magát papnak, mig templomban van, ki keresve keresi az alkalmat, hol sikamlósabbnál sikamlósabb mondások képezik szórakozás tárgyát, ki bár hallgatólagosan, de maga is a vallás-profanizálók mellé szegődik: ne csodálja, ha nem ébresztője, de sőt elhomályositója annak a protestáns öntudatnak, mely nélkül a hitélet fellendülését kilátásba helyezni egyjelentőségü a levegő vagdosással. «Csak addig vagyok pap, mig templomban vagyok.» Ezen mondás felszínre jutásának eredménye, hogy a pap, a kinek pedig egyik életfeladata az imádkozás, csak harangszóra imádkozik, de erre is csak akkor, ha előbb megtudakolja a harangozótó], vagy az iskolás gyermekektől, hogy jött-e valaki könyörgésre, mert ha nem jött, érdemesnek sem tartja az Ur házának küszöbét átallépni. Felesleges talán megjegyeznem is, hogy az olyan iskolás gyermekekben, kik ilyen abnormis szokás szemtanúi, sohasem fejlődik ki az a prot. öntudat, mely az imádkozást ép oly szükségesnek tartja a lélek, mint a kenyeret a test táplálékára nézve. Kemény beszédek ezek, de ne érintse azokat, a kiket nem illet. Az ilyen eljárás homályositja el legjobban a prot. öntudatot, mert az az egyszerű falusi ember hogyan tartsa magára nézve életszükségletnek az imádkozást, mikor naponta látja, hogy lelkipásztora sem tartja ezt magára nézve annak ? Az olyan lelkipásztor, ki az Üdvözítő imádkozásra vonatkozó nyílt utasításait ekként nullifikálja, ne csodálja, ha hallgatói szivében hova-tovább az az evangéliomellenes meggyőződés ver gyökeret, hogy protestáns embernek voltaképpen imádkoznia sem kell; ne csodálja, ha hívei azon téves illúziónak esnek áldozatul, hogy a protestántizmus sem egyéb, mint vallásos cselekvények jogosultságának negaciója; ne csodálja, ha hallgatói azt gondolják, hogy hajnalban azért harangoznak, mert akkor kell a jószághoz felkelni, reggeli könyörgésre azért, hogy a pásztorok kihajtsanak, délben azért, hogy ki-ki készülődjék az ebédhez, este pedig azért, hogy a munka idejének vége van. Szép dolog, sőt szükséges is, hogy olykor-olykor mutassunk rá egyes felekezetek imádkozás módjának helytelen voltára, pogány eredetére, minő pl. a rózsafüzéren való gépileges imádkozás, de ugyanekkor ne mulasszuk el hallgatóink lelkére kötni sohasem, hogy nekünk protestánsoknak is imádnunk kell az Urat, csakhogy nem külsőségekben, hanem lélekben és igazságban! A ki nem gondolkozott a visszás állapotok felett, talán nem is sejti, hogy korunkban az imádkozni nem tudó lelkek szárnyaszegettségének egyik okai mi papok vagyunk. Néhány évtizeddel ezelőtt egyik lelkipásztor bosszankodva a felett, hogy csupán egy öreg aszszony jár az esteli könyörgésre, ki miatt egyetlen délutánja sem szabad; igy riasztotta el a szegény öreget: «Nénikéin, hallotta-e, mit suttognak felőlünk h Nem biz én édes tiszteletes uram. «No hát azt, hogy nénikéin azért jár könyörgésre, hogy mi itt titkos találkát adunk egymásnak». No ha ez igy van, én miattam ne gyanúsítsa tiszteletes uramat senkisem, nem jövök én többé; ... és nem is jött szegény, öreg sohasem. Ez csak anekdotta, mondhatják kedves lelkésztársaim; lehet, de állításom igazolására mondok nem anekdottát is. Köztudomású dolog, hogy egyházmegyei közgyűlésünket imádsággal szokás megnyitui a templomban, de ezen a megnyitáson az elnökségen kívül alig szokott egy-két alkotó tag résztveuni, az alkotó tagok legnagyobb része távollétével tűndöklik, vagy a mi még ennél is károsabb hatású,, a templom környékén szivarozva diskurál. Hogy ez az állapot nem a legegészségesebb állapot, hogy ez a példa a mi részünkről nem a legjobb példa 41*
