Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-09 / 41. szám
•657 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 658 két féken tartani, megsemmisíteni; akkor ne szóljanak kisebbitőleg arról az evangéliomi Krisztusról, ki millió meg millió szív boldogságának élő és személyes Istene! — A jónak a rosszal való harcza nem uj dolog, egyidejű ez az emberiséggel; de talán sohasem küzdött sikeresebben a sátán Krisztus és egyháza ellen, mint napjainkban; talán a vallástalanság hálójában sohasem vergődött több rab-lélek, mint korunkban. Fájóbbá teszi e látványt az a körülmény, hogy a hitbeli ernyedés legszembetűnőbb a mi sorainkban, kik előtt 400 év óta áll nyitva az evangéliom; a mi sorainkban, kik annyi dicsőült vértanút és gályarabot nevezhetünk magunkénak; a mi sorainkban, kik boldog emlékű atyáink vére hullásán és vagyona árán jutottunk a felvilágosodás vallásához. Nem jól van ez, kedves Atyámfiái! A lesújtó állapotok felett nem elég azonban csak sopánkodni, banem kutatni kell okait, s ha feltaláltuk, orvosláshoz fogni azonnal. Szivvel-lélekkel az újabb időben megindult evangéliomi mozgalom hive lévén, nem habozom kimondani, hogy a protestáns öntudatot, e csaknem fél század óta aluvó leányzót, csakis az evangéliomnak intenzív alkalmazásba vételével sikerül felébresztenünk. Mivel azonban parancsszóra, tüzzel-vassal evangélizálni nem lehet, sőt nem is tanácsos, szerény véleményem szerint mintegy észrevétlenül kell ezzel foglyul ejteni a sziveket. A létező bajok forrását in capite et membris a protestáns öntudat meglazulásában látván: megmekek odaígérése leginkább városokban és a pusztákon levő •cselédeknél történik, a hol legkevésbbé van módjában az illetékes lelkésznek a dologról előzetesen tudomást szerezni. . . . A mezőföldi egyházmegyében 9 unitárius egyháztag tért vissza. Hatvanban pedig 6. Az egyház híveinek vallásos buzgósága — áldozatkész jóakarata elismerésre méltó mértékben nyilvánult a lefolyt évben is, sok tekintetben megcsufolva azon állítást, hogy a mai nemzedék eszményi czélokért áldozni nem képes. Az összes kisebü nagyobb adományok 37439 frt, az építkezések 52459 frt 03 krra rúgnak egy év alatt.» Ez a kép meglehetősen megnyugtató. Igaz ugyan, hogy ilyent is olvashatunk a püspöki jelentésben: «Szomorú jelenség, hogy a felekezetnélküliség első jelei mutatkoznak Gyöngyösmelléken. A lelkésszel való viszálykodás miatt, melyet az egyházmegye több helytelen intézkedése csak elősegített, 23-an léptek ki az egyház kebeléből. . . . Kénytelen vagyok még rámutatni egyházi életünkben két olyan jelenségre, a melyek közül az egyik az egyház ügyei iránti közönyösség terjedéséről, másik a hívek közti keresztyéni szeretet gyöngüléséről tanúskodik.» Az hát kétségtelen, hogy sok a hiány, az orvosolni való egyházi életünkben, de vigyázzunk, olyan nagynak ne rajzoljuk bajainkat, hogy orvoslásukat szinte lehetetlennek tartva kétségbeessünk ; vagy túlerős ítéletünk általánosításával a jókaratuakat elkedvetlenítsük. S z e r k. kísérlem a nekem adatott talentum mértéke szerint felelni erre a kérdésre, a protestáns öntudat fejlesztésére, mi módon folyhat be a lelkész legközvetlenebbül ? Protestáns öntudat alatt a keresztyén ember azon karakterisztikus jellemvonását értem, mely szerint feltétlenül megvan győződve arról, hogy Jézuson kívül nincs üdvösség senki másban és hogy a hit és cselekedet egyedüli zsinórmértéke a szentirás; e szerint mindazt a mit Jézus és az evangéliom előir: teljesiteni, mindazt a mit Jézus és szentirás tilalmaz: kerülni — öntudatosan törekszik. Tapasztalati tény, hogy a templomi igehirdetés egymagában ma már nem elegendő arra, hogy a prot. öntudatot fejlessze; közvetlenebb módját kell tehát keresnünk. Közvetlenebb módja lenne szerintem, ha nem várnánk mindent csillogó, nagy hangon tartott prédikációinktól, hanem le-leszállanánk a szószék magaslatáról és saját házaiknál keresnők fel különösen azokat az egyháztagokat, kik az Ur házában nem igen szoktak bennünket meglátogatni; személyesen vinnők szét az evangéliom megszentelő és erjesztő kovászát. Bizalmas beszélgetés közben nyilik meg a szív, bizalmas társalgás közben tárja fel tartózkodás nélkül bajait, aggodalmait, kételyeit; ilyenkor puhatolható ki leghamarabb, hogy a lágymelegség micsoda forrásból fakad, az ilyen közvetlen közelség tehát a legkedvezőbb alkalom arra, hogy az evangéliom mézédes szavaival felébreszszük az alvó prot. öntudatot. Fődolog azonban a prot. öntudat serkentésénél, hogy maga a lelkipásztor is teljes öntudatával bírjon protestáns voltának, s ezt ne csak hangoztassa, hanem cselekedeteivel is igazolja, E szerint a prot. öntudat fejlesztésére úgy folyik be a lelkész legközvetlenebbül ha: I. Családjába a házi istenitiszteletet beviszi, II. Kartársai körében a testvéri viszonyt ápolja, III. A kor kívánalmaihoz alkalmazkodik. * * * Pár évtized óta roppant tért hódított magának az a helytelen felfogás, mely ebben a szállóigévé vált mondásban jut kifejezésre: „Csak addig vagyok pap, mig a templombau vagyok, de ha onnan kiléptem, ha palástomat levetettem, éppen olyan hús és vér vagyok, mint akárki más.» Kétségtelenül hangzatos mondás ez, mely ideig-óráig még a népszerűséget is biztosítja számunkra, de ha a hallgatók lassanként meggyőződnek arról, hogy mi vizet prédikálunk, de bort iszunk, lehet-e
