Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-02 / 40. szám

649

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

650

nak neveznének is bennünket, ne a mi bűneink és bal gaságaink miatt nevezzenek úgy ! Segélj erre minket, mi Urunk, miként segitéd a te szolgádat, Pál apostolt és másokat. Tied legyen a tisztelet és a dicsőség mindörökké ! Ámen.

* *

*

Sokszor halljuk a rabies theologorumot, a theologusok dühösködését emlegetni. E dühnek két alkotó része van ; az egyik nemes és elavulhatatlan ; keserű ugyan, de egészséges ; a másik nemtelen, magunktól ered , keserű és káros. Valami keserű benyomással van arra, a ki ellen irányul. Érezte azt Melanchton is, amidőn, hogy többeket megnyerne: a meggyőződésnek és engedékenységnek azzal a sajátságos keverékével szólott., a mit az emberek csak nehezen tudnak megérteni. A rabies theologorum oly viharosan támadta meg, hogy majd összetörte azt a finom szellemű, gvengéd érzelmű, kegyes embert, korának legnagyobb theologusát. Vágyva vágyott is a Krisztushoz költözni és a theologusok dühétől megszabadulni. És azóta ez a dühösködés nem igen csillapodott le, barát és ellenség ma is sokat emlegeti azt a szót.

A mi nemes és maradandó benne, az az érzület az, melylyel Pál apostol mondá : „de ha szinte mi is, avagy a mennyei angyal hirdetne néktek valamit azon kivül, a melyet néktek hirdettünk, legyen átok.“ Ez a Krisztus evangéliumához való igazi ragaszkodás ; oly nemű ragaszkodás ez, mely semmi máshoz — bármely nagy és szép legyen is — alkalmazkodni nem tud, hanem mindeneket megujitani és magához alkalmazni igyekszik. — Valóságos dühösködésnek, sőt majdnem embertelen dühöngésnek látszik az, mert másféle vallásos meggyőződést el nem ismer, nem tisztel. Épen a szeretet apostola, a kit már a régi időkben is kiváltképpen való theologusnak neveztek, volt az, a ki e tárgyban a legerősebb kifejezéseket leggyakrabban használta : „Valamely lélek vallja, hogv a Jézus Krisztus a testben eljött, Istentől vagyon az.“ „Valaki vallándja, hogy a Jézus Istennek fia, az Isten abban lakozik és ő is Istenben.11 „Kicsoda a hazug, ha nem csak az, a ki tagadja a Jézust, ama Krisztusnak lenni?“ Már a régi pogányság ezekben azt találta, hogy ez a „dühösködés“ a keresztyén vallásnak sajátossága. Elviselhetetlen az, — mondá Celsus — hogy a keresztyének a magukén kivül más vallásról tudni nem akarnak ; pedig az ő létjoguk első föltétele az, hogy a mások vallását elismerjék.

Midőn Pál apostol Pestus és Agrippa előtt állott, miként az Apostolok cselekedeteiről Írott könyv 26. részéből kiviláglik, nem agyafúrt okoskodásokkal, nem is tudományos dolgokkal hozakodott elő, hanem egyszerűen a megtérést, a sötétségről a Krisztusban való hit által való világosságra jövést tanitotta, — tudniillik, hogy a Krisztus szenvedett és a halálból való feltámadásban első lett és prédikálá a népnek és a pogányoknak a világosságot. Erre mondá Festus nagy felszóval: „Bolondozol te Pál; a nagy bölcsesség miatt bolondultál meg ?“ Imó ez alkalommal is a nagy mű, a szerencsétlen theologia tétetett bűnössé. Épen igy van ma is, a világ mindig ugyanaz.

A valódi keresztyének tulajdonképpen egy enthusiasta család tagjai. Idézzük csak emlékezktünkbe az enthusiusmus szó jelentését és történetét, — ez egy idegen,, kiszámíthatatlan és megmérhetetlen szellemet jelent, mely teljesen hiányzik azokból, a kik nem tőle valók. Titkuk abban rejlik, hogy szilárdan, ingadozás nélkül ragaszkodnak ahhoz, a kiről az emberek azt mondották’: „ördög vagyon benne, bolondoskodik,“ de viszont, a kiről meg ők azt mondják : „Nála vagyon az örök életnek beszéde.“ Világos és érthető, ha ez a szellem vezérembereikben nyilatkozik meg legerőteljesebben és igy van is alapja, ha theologusi dühről beszélnek. Ámde az is érthető, ha ők meg a gyalázó kifejezést csendes megadással, örömmel fogadják, mint legnemesebb és örökkévaló örökségüknek jelét.

A theologusok dühösködésében az intellectualismus a keserű és az ártalmas. Az elmének az az elbizakodottsága, mely akár úgy lép elő mint önmagával tetszelgő értelmi tevékenység, akár pedig mint csalódhatatlan logikomathematikus szellem. Ez az irányzat azért oly veszélyes mivel a nemtelen érzelmek szokása szerint felületes, a nemeset és maradandót szem elől téveszti. Ezért van az hogy mindenki borzad tőle. Ezért üdvözölte Melanchton is örömmel a szabaditó halált.

Az intellectualismusban a főszerepet a gyakorlat által kifejlesztett adomány, az a tehetség viszi, mely elmés következtetésekből hálót készít, a mibe másokat megfoghat. Minél finomabb a háló, annál jobb. Ha aztán valakinek e nembeli ügyessége még nagyobb avagy fáradságosan szőtt hálóját s talán durva kézzel széttépi, ezt már nem viselheti el; hiszen saját elme szüleményei életét félti, legott „dühösködésről“ kiabál, és mivel hálájához szent anyagot használ, ellenfelét könnyen úgy tekinti, mint a ki méltatlan létére, szent dologhoz nyúlt: anathema sit! Pedig hát csak a legkevésbbé sem szent szövőmüvészetét, az okoskodó értelmi tehetségét érintették. Ezért van oly gyakran a szokásos theologiai polémiáknak oly kíméletlen tónusa.

Luther kétségkívül világos fejű és éles elméjű ember volt, a milyen csak kevés vau, de keresztyéni hadjárataiban mindenkor kiérzik, hogy e tulajdonságai az ő lényének megítélésében mellékesek. Bámulatos volta tulajdonképpen harcziasságában áll, melylyel az igazságot védi és előadja. Gondolkodó tehetsége és logikai adománya megszabadult attól a hamis önállóságtól, mely a világias szellem ismertető jele, megszabadult a kicsinyeskedéstől, az aggodalmaskodástól és az izgatottságtól, úgy hogy, az ő harcza a szellem harcza lett.

Ha a keresztyénség ki akarja vívni a diadalt mindeneknek fel kell gerjedni a szellemi harczra, a kebel mélyén ki kell gyűlni a szent hévnek. Erre nézve nem elég a megfeszített gondolkozás, hogy olyat hozzon elő, a mire majdan azt mondják: kitűnő! nagyszerű! Minél nagyobb a bensőség, annál nyugodtabb az ember, mert a lelkében harczol.

Bámulatos és figyelemre méltó, hogy épen Jánost nevezték a régiek theologusnak, nem pedig Pált, a kire mi legszívesebben ruháznék azt a nevet.