Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-25 / 39. szám
631 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP. 632 tálékul 1897-re 3111 írt 29 krt küldött a „tűzkár“ pénztárba. A főiskolai ügyek csoportjának egyik legfontosabb tárgya a párhuzamos első osztály felál Másának kérdése volt. Ezen kérdésben több oldalról történt hozzászólás után az igazgatótanácsnak ide vonatkozó javaslatát, mely szerint az első osztály párhuzamossá tételét az egyházkerületi közgyűlésnek javasolja, azon változtatással fogadta el az egyh. kerületi közgyűlés, hogy a kérdés anyagi oldalára kiterjeszkedő javaslatot is terjeszszen az ig. tanács az egyh. kerületi tavaszi közgyűlés elé, hogy a kérdés végleg megoldható legyen, a folyó tanévre pedig a párhuzamos osztálynak ismét megtörtént felállítása helyeslőleg tudomásul vétetett. Özv. Udvardy Péterné és özv. Orbán Istvánná kérvényei visszatétettek az illető egyházmegyékhez, hogy azok intézkedjenek bennük, mint közigazgatási bíróság elé tartozó ügyekben. A barsi és a b.-somogyi gyházmegyéknek a népiskolák osztályozását eltörölni kívánó indítványa elfogadtatott. Az inkei (Somogyin.) lelkész választás megerősittetett. Nagy Sándor, Fekete Sándor, Biró Dániel, a lévai és tósoki egyház fölebbezései illető egyházmegyéik bíróságának ítélete ellen, elutasittattak. Ellenben özv. Pásztor Lajosné íolebbezésének hely adatott. A pusztarádóczi leányegyház két fölebbezése visszaküldetett az egyházmegyére pótlás végett. Fáncsik János naszályi lelkész fegyelmi ügyében uj vizsgálatot rendelt el a törvényszék, de a vádlottat már most felfüggesztette állásától. A tatai egyházmegye a segédlelkészek fizetésének emelését határozta el önmagára nézve s e határozatot indítvány alakjában is felterjesztette a kerületre elfogadás végett. Az indítvány szerint a fizetés 100 frt lenne, a temetési stólát mindazon esetekben, a mikor a temetést ők végezik, a segédlelkészek kapnák egészen, a többi stólának pedig felét. A közgyűlés a tatai egyházmegye intézkedését helyeslőleg veszi tudomásul, az egész egyházkerületet illetőleg határozatot most nem hoz ; az indítványt leküldi az egyházmegyékhez s ajánlja nekik, hogy járuljanak hozzá. II. Gyűlési tudósítás. A „barsi ev. ref. tanító egylet“ f. évi szept. 8-án, Nagy-Sallóban látogatott s népes gyűlést tartott, melyet azonban némileg megzavart a szomszéd kissárói óriási tűzvész, hol a templom is leégett vagy 40 épülettel együtt. Az elnök (Végh István) a gyűlést a következő lelkes beszéddel nyitotta meg: T. Kartársak ! „Mondottam ember küzdj és bízva bízzál!“ Madáchnak ezen biztató szavaival foglalom el azt a kitüntető helyet, melyre az önök, általam nagyra becsült bizalma méltatott. Kinek is kellene többet küzdeni, nagyobb hittel bízni, mint a magyar néptanítónak, kinek lelki erejét, kitartó szorgalmát, akaratát évtizedeken keresztül csupán csak a jó reménységgel táplálják ? ! Sokat, igen sokat kell még a magyar néptanítónak küzdeni, inig az ebbe kitűzött nagy és ideális czélokat csak megközelíteni is képes lesz. Ne is számítsuk azt a küzdelmet, melyet évtizedeken keresztül saját érdekünkben karczoltunk semmibe, hiszen úgy is ez az a mi legkevesebb eredményt tud felmutatni. Sokat kell még küzdenünk különösen az emberi művelődés érdekében. Megkell hóditanunk, a müveit társadalmat az iskolának, népszerűsítenünk kell a népiskolát, ennek kiegészítő részeit, intézményeit, hogy ezeknek kölcsönös hatása, együttes munkája folytán kifejlődjék a művelődés iránti érzék, mely ma még népünknél nagyon is hiányzik. Oda kell törekednünk, hogy teljesen kijegeczesedjék a becsületes, hitét, hazáját szerető, ezekért élni s halni kész tökéletes jellem s minden honpolgár arczán ott ragyogjon kitörölhetetlenül a magyar géniusz. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a népiskola és néptanító nem téveszti egy perezre se szem elől azt, hogy az iskola czélja nem kizárólag az ismeretgyüjtés, hogy az iskola, különösen a népiskola nem csak tanító-, hanem nevelő intézet is. Hiába, ha mindjárt tudományraktárt csinálunk is a növendék agyából, hiába ha mindjárt az egyenletek problémáival, vagy az ezerféle határozók és mellékmondatok seregével dobálóznak is tanítványaink, ha azok nemesebb érzelmeit, vallásosságát, jellemét, becsületességét a nevelés eszközeivel ki nem fejlesztettük : tudálékossá, tehát veszedelmessé tettük, a valódi műveltségnek kárára, veszedelmére dolgoztunk, mert nincs veszedelmesebb a nép között a „tudálékosnál.“ A magyar társadalomnak, édes magyar hazánknak nemesen érező, hitbuzgó, jellemes és becsületes hazafiakra van első sorban szüksége és csak azután tudósokra. A hit, a vallás: a szívnek világa, érzelem dolga, a nevelés tárgya, ezeket megtanítani senkinek se lehet. Ezekben az embert csak nevelés képezheti ki. A művelődés oltára a vallás alapelvein épült fel s épül ezután is. Vallás a valódi műveltség szülő anyja. Természetellenes dolog volna, ha az egyik megtagadná a másikat. Ezeket tartják szem előtt a mi evang. reform, jellegű népiskoláink, ezek lebegnek a mi szemeink előtt is. Nevelő intézetek a mi iskoláink első sorban, nevelnek is a mennyire az adott viszonyok között tehetik a humanismus, a hamisíthatatlan prot. szellem érdekében, a legmagyarabb prot. keresztyén felekezet értelmében. Igen, nevelünk ilyen értelemben, mert megvagyunk arról győződve s a történelem is mellettünk bizonyít, hogy midőn az avang. reform, egyház erősítésére minden tőlünk telhetőt megtettünk, általa erősítettük a magyar nemzeti szellemet, a magyarságot is és bátran elmondhatjuk, hogy honszeretet, hazafiság tekintetében többet senki sem tett nálunknál s a haza iránti kötelesség teljesítésében elsőséget nem engedtünk, nem is engedünk senkinek.
