Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-23 / 4. szám

57

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

58

Ott nem használtak fel fajunk erényeit, itt pedig egyázunk meggyőző erejét.

Meg kell vallatunk, hogy nekünk világiaknak, nagy volt a mulasztásunk mind a két téren a múltban s nagy a jelenben is. Tudom én azt nagyon jól, hogy protestáus őseink fegyvert fogtak az egyházért s egyszersmind a hazáért, tudom azt is, hogy törvényben biztosított jogokat vívtak ki és itt-ott tekintélyes anyagi erővel is támogatták az egyházat; de viszont azt is tudom, hogy a kivívott jogokat lanyhán fejlesztettük tovább, nem voltunk rajta eléggé, hogy egyházunknak mint az állam egyik tekintélyes és lényeges tényezőjének ezen a téren is kellő súlyt biztosítsunk, hanem megelégedtünk mindig morzsákkal, miket az állam jó szántából nyújtott. Az egyház anyagi erejének növelésére pedig a följebb jelzett időn túl tehetős világi nagyjaink nem is gondoltak, avagy vannak-e a mi egyházunknak patronusai? ügy hiszem, ilyenekről ma nem is beszélhetünk, a nemes buzgalom az erdélyi fejedelmek korával megszűnt s mi már csak a múlt emlékeivel dicsekedhetünk. Pedig nem gondolom, hogy ama korral a protestáns világiak vagyona is elenyészett volna, mert tudomásom szerint azóta is voltak és vannak ma is nagy vagyonnal rendelkező világi embereink, kik bizony lehettek volna és lehetnének az egyháznak patro. nusai!

Az egyház egyeteme megérezte a bajt s mert belátta, hogy sem az állam részéről nem számíthat a kellő méltánylásra, sem patronus-lelkü világi nagyjai nincsenek, az egyház anyagi erejéről pedig gondoskodnia kell, ezelőtt mintegy 16 esztendővel megvetette alapját a közalapuak, az úgynevezett domesztikának, melyhez mi világiak is járulunk filléreinkkel és igy természetesen patro: nusok vagyunk, az egyház tanaiuak betüszerint waló követésével, kicsinyek és nagyok egyaránt! Hogy egyházunk azon alapfelfogásának — miszerint az egyház minden egyes egyháztag filléreiből tartja fenn magát — pontos és hű követői vagyunk, az bizonyos, de az is bizonyos, hogy más egyháznak a tagjai nem csinálnak annyira lelkiismereti kérdést, mint mi abból, hogy a filléreknél valamivel többet juttassanak az egyház czéljaira. Egyébiránt a domesztika kérdésére más közleményemben visszafogok térni.

Arra tudunk esetet, hogy a többségében református község pátronusa a keblében létező más vallásu kisebb egyháznak (pl. Debreczen); vagy

hogy a község protestáns lakói, régi intézmények alapján kötelesek a más vallásu erős egyház fenntártásához járulni, mikor maguknak csak egy kis missiói egyházuk van (pl. Kaposvár), de az ellenkezőről nincs tudomásunk, legalább uekem nincs.

Mindez mutatja, hogy szabadelvűek ugyan tuduuk lenni, de szabadelvüségünkben saját egyházunk fokozatos erősítéséről annyiszor a mennyiszer megfeledkeztünk.

Az állam, nagyon helyesen belátta, hogy jövőbeli ereje oly intézmények és törvények létesítésétől függ, melyek az egész vonalon a magyar állameszme nyílt kifejezői, tehát a cselekvés terére lépett, nem törődve az egyházak és nemzetiségek érzékenységével sem; átlátta, hogy hiába teltei a nagylelkűség lovagias ezeresztendeje s hiábá telnék el még a másik ezer is, erényeinkkel legfölebb csak platonikus érzelmeket kelthetünk ott a hol; nagylelkűségünket pedig sokszor gúny tárgyává tették és gyengeségnek deklarálták; tehát az erények és lovagias vonások mellett a bennünk la. kozó erőnek is meg kell nyilatkoznia és az bizonyára imponálni is fog.

Az egyházpolitikai törvények kétségen kívül ezen az alapon jöttek létre; keletkezésük minket nem is bántott, mert az alkotmányos állam intentióival a mi egyházunk soha ellenkező álláspontra nem helyezkedett, szóval hazafias egyház a szó valódi értelmében, melynek sorsa a magyar haza fogalmától elválasztva alig képzelhető el.

Annyi azonban bizonyos, hogy ezen törvények a külső szervezetet tekintve, egyházunkat készületlenül és védelem nélkül találták a feljebb kifejtett okok miatt. S miként az állam a cselekvés terére lépett, úgy mi is ne bizzunk jövőben mindig csak az egyházunk tanaiban rejlő meggyőző erőben, hanem törekedjünk a külső erő és tekintély megszerzésére is. Az életrevalóság eszméje éppen azt tanítja, hogy a változott viszonyok között is megtudjunk állani. Az állammal is, melyet szintén a világiak fogalma alá sorozok, értessük meg^ hogy ez az egyház mindig hű fiakat nevelt a hazának, ez az egyház a magyar állameszme további megerősödésének legerősebb biztosítéka és igy méltán elvárhatja, hogy most, midőn a változott viszonyok, habár csak ideiglenesen is, de veszélyt hoztak reá, az állam támogatására jöjjön. Ne tekintse egyházunkat ezentúl is mostoha gyermeknek, ki megelégedhetik az államsegély morzsáival is. Joga van egyházunknak ahhoz, hogy az állam tel-