Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-03 / 27. szám
431 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 432 Nem az államsegély tehát az oka, hogy felekezeti gymuasiumainkban uiucs meg kellő mértékben a református szellem, az egyházi intézményekhez való ragaszkodás és azok ápolása: másutt van a baj fő forrása. «Leghatásosabb eszköz, a mint Dóczi Imre igen helyesen mondja, gymnasiumaink prot. jellegének biztosítására a prot. tanárképzés előmozdítása. Mert ha tanárainkban nincs meg a protestáns érzület és gondolkozás, akárhogy elzárkózunk is az államsegélytől, akármily áldozatokat hozunk is iskoláink feütartására, hiábavaló minden törekvésünk. Csak a ki maga is át van hatva a prot. intézmények szellemétől, az csepegtetheti tanítványai szivébe ez intézmények szeretetét.u A tanár beoltja a maga szellemét tanítványaiba, de az egész intézeten is meglátszik hatása, Az iskola a tanár! Nyilvánvaló tehát a tanárképzés roppant fontossága s szinte csodálni lehet, hogy közegyházunk eddig tétlen szemlélője az eseményeknek. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az újabb tanárképzésnek igen nagy előnyei vannak, kivált a mi a szakképzettséget illeti. Hazafiasság dolgában sem lehet tenni semmi kifogást ellene; de a vallásos érzülettel épen nem tőrödbe. Talán kivánni sem igen kívánhatjuk ezt az egyetemtől, mely nálunk ez idő szerint a tanárképzést teljesiti. Ha a családi körben s iskolában be nem oltották az illetőbe a református szellemet, az egyetemen ugyan meg nem szerzi azt. Ha az újabb református tanárságról teljes képet akarunk adni, van még egy dolog, a mit minden esetre fel kell említenünk. Felemlíti ezt a tiszántúli ev. ref. középiskolai tanáregyesület derék jegyzője, S. Szabó Józsefig midőn igy szól: «Rá kell mutatnom azon körülményre is, hogy utóbbi időben többen léptek át közénk a nem református nevelésű, főleg a külömbözo szerzetes rendek tanárai közül.“ Magában véve ez sem volna baj, sőt előnynyel is jár. Az illetőket a szerzet felneveli, kitauittatja, sokszor nagy költséggel s mi kész tanerőket kapunk. Azonban abban rejlik a baj, hogy a mint azt Szabó József is megjegyzi: «Sértés nélkül elmondhatjuk, a mi a dolog természetéből önként is foly, hogy idő, még pedig nem egy pár esztendő kell nekik, hogy a mi egyházi életünkben egészen otthonosak legyenek s értsék annak minden örömét, fájdalmát, törekvését, egész szívverését. > Ehhez járul még az is, hogy materiális korunkban az átlépés sokszor, fájdalom, nem vallásos meggyőződésből történik s az átlépettek közt vannak olyanok, kik egyházunk sarkalatos hittételeit sem ismerik, hanem átjönnek intézetünkhöz sokszor azért, mert az illető rendtag fellebbvalóival összeütközött, vagy sokszor azért, mert Napoleon rendőrminiszterének ismert mondása: «Keresd az asszonyt» forog kérdésben. Hogy az ilyen, meggyőződés nélkül átlépettek nem válnak előnyére iskoláink református szellemének, azt talán mondanunk sem kell; de nem váluak előnyére az intézetnek sem, mert a mi szellemünk egészen más, mint a kolostorok szelleme, a melynek légkörében ők felnevelkedtek. A régi gárda tagjai, kik az evangyéliom szerint reformált anyaszentegyház kebelében nevekedtek fel, egyre kevesbbednek, ma a legkülömbözőbb elemekből állanak ref. gymnasiumaink tanárkarai. Azok, kiket családi tradiczióik, középiskolai tanulmányaik folytán szorosabb kötelékek fűznek az egyházhoz, ápolják az egyházi intézményeket; a kikbe a család nem oltotta bele s mivel nem ref. középiskolában jártak, bennök az iskola nem fejlesztette ki a református szellemet, az állami intézményeket, a kik meg a szerzetesi rendekből léptek át, a szerzetesi intézményeket akarják előtérbe állítani, igy aztán vége a közszellemnek s ez kihat az egész iskola életére. Ezen a bajon csak az egységes, református szellemű tanárképzéssel segíthetünk. Ezért üdvözöljük mi a tiszántúli ev. ref. középiskolai tanáregyesület inditványát; üdvözöljük szivünk teljességéből s erős a hitünk, hogy a többi testvér egyházkerülettel együtt ez a mi dunántúli egyházkerületünk is meg fogja tenni azt, a mi a közegyház ez égető sebének orvoslásara olyannyira szükséges ! Püspöki látogatás a belsösomogyi ev. ref. egyházmegyében. XXIll. Nemes-Déd, hike. Május 10-ikén folytattuk az utat Galambokról Nemes-Dédre, hová behivatott Ínke anyaegyház. Mozsarak dörgése és harangzúgás közt indult meg a szép bandérium, utána díszes fogatokon a n.-kanizsai főszolgabíró ur főtiszt, püspök úrral s a kíséret. Nem tudom ki hogyan érezte magát, hanem lehetetlen volt meghatottság nélkül keresztül utazni Kis- Komáromon, e most tiszta katholikus községen, a mely valamikor ős fészke és erős vára volt a protestántizmusnak. A fényes, ünnepélyes keresztülvonulás nem enyhítette a szomorú visszaemlékezés fájdalmát! A falu végén, közvetlen az ut mellett az a hely, hol hajdan a felsőbb iskola virágzott, s a díszes templom, a melyet könnyen meglehet, ref. őseink építettek, vagy legalább annak fundamentomát bizonyosan ők rakták le, mind olyan látvány volt, a mi megindította a kebelt. Elérve a somogyi határt, a galamboki bandérium lovasai kétfelől sorfalat alkottak, s innét visszatértek, mert itt várakozott a nemes-dédi számos tagú bandérium, élén a marczali járás főszolgabirájával, Paizs Mihály úrral a ns.-dédi képviselő testület, Ágoston József körjegyző úrral, Paizs Mihály főszolgabíró ur fogadta és üdvözölte Somogy vármegye határán és járásának végpontján az egyházfőt, a melyre adott válasz után elbúcsúzva a n.-kanizsai kísérőktől, haladtunk újra az áldott somogyi vidéken. Harangzúgás közé mozsarak dörgése vegyült, mikor egy kanyarulatnál kiérve az erdőségből, a községbe befordultunk. Több diadalív alatt
