Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-01-08 / 2. szám
19 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 20 leini munka ujonczait: a tősgyökeres magyar nép fiai közül... A protestáus iskolák eleitől fogva szinte ösztönszerüen érezték a kérdés fontosságát. Minden módon megkönnyítették a szegény, tehetséges fiú dolgát. így lettek a szegények iskoláivá! Ki tudná csak megközelítőleg is megmondani, hogy mennyi hasznot hajtottak ily módon nemcsak az egyháznak, de magának a nemzetnek is. A lelkész, a tanító, ha felfedezett egy-egy tehetséget, nem engedte elparlagiasodni, hanem behozta a főiskolába, ez megszerető gondjaiba fogadta. Itt-ott ma is meg van ez a jó szokás, — mégis, mintha szűnő félben volna. Ki tudná, miért? . . . Pedig soha sem volt rá nagyobb szükség mint épen napjainkban. Csak tekintsünk bele Magyarország tiszti czinn és névtárába, — látni fogjuk, hogy a tiszta magyar elem ma sincs kellően képviselve a nemzet intelligentiájában. Ez nem jól van igy ! Minden eszközt meg kell ragadnunk ez állapotok megszüntetésére. Nem az a mi elsőrangú érdekünk, hogy a nemzetiségeket tegyük műveltekké, — hanem, hogy a magyar elemet. Elevenítsük fel a régi jó szokást! A lelkész és tanító urak támogassanak bennünket a jövő nagy feladatai megoldásának előkészítésében. Tekintsék a főiskolát ma is annak, a minek régen tekintették: az egyházkerület szemefényének. Mert bár legújabban másunuan is kap segélyt, mégis lehetetlen -elfeledni, hogy közel négyszáz éveu át csak a hívek áldozatkészsége tartotta fel. Miudnyájan, a kik az egyház szolgálatában állunk, legyünk áthatva attól a tudattól, — hogy ennek a mi vallásunknak legnagyobb érdeme, hogy érdekei mindig azonosak voltak a nemzet érdekeivel. A mi ügyünk nemzeti ügy is egyúttal! De elég! . . . Hiszen csak bemutatkozót akartam Írni, abból az alkalomból, hogy az ügy iránt való szeretetből, meg a szerkesztő úr iránt való barátságból e lapok munkatársává lettem. Faragó János. Egyházi fegyelem. Sokat gondolkodtam helyzetünk javítása felett. Úgy vélem, látom, hogy nekünk a nagy szabadság ártott meg. Tudom, hogy a protestantizmus elve a szabadvizsgálódás egyénileg is, de azt látom, hogy az ebben rejlő korlátlan szabadságban, mondjuk szabadosságban van a veszélye A kálvini magyar egyházban annyira elfajult az egyéni szabadság, oly nagy mérvet öltött a szabadosság, hogy közigazgatásában részt vehetnek, sőt főszerepet vihetnek olyan egyének, kik hittel nem kapcsolódnak az Ur Jézus Krisztushoz; nem vesznek részt a közönséges isteni tiszteletben, nem hallgatják az isteni ige hirdetését és nem élnek az úri szent vacsorával bűneik bocsánatának bizonyságára, isten Ígéreteinek magokban való elpecsétlésére, igazi keresztyénségök megmutatására. A kálvini magyar egyházban lehet e tekintetben a legnagyobb engedékenységet látni az egyéni szabadság előtt, úgy aoynyira, hogy az ma már lét vagy nemlét kérdése. Ma az intellectualitás uralja a helyzetet és mindenki azzá igyekszik lenni s mintegy keresi az ahoz illő öltözetet, a mely nem más, mint a hitközösségtől való elvonatkozás, az isteni tiszteletekre nem járás, az úri szent vacsorával való nem élés. Az egyéni szabadság ezen túl fejlődött tekintélye előtt tehetetlenül áll meg az igehirdető. Nem nyer segélyt sem a törvényben, sem az egyház közvéleményében. Az egyéni uraság inkább imponál a tömegnek, mint sem megfenyegetné azt, mikor a gyülezetből kizárja magát. Csak nálunk lehető az, hogy van presbyter, a ki a templomba soha nem megy, vagy úrvacsorával soha nem él, lehet gondnok is, lehet egyházkerületünk terén szereplő egyén, kiről tudott dolog, hogy magán élete bele ütközik az erkölcsiség törvényébe és az isteni parancsokba. Mindennek okát abban látom, hogy a kálvini egyházban nincs ma egyházi fegyelem. Az egyéni szabadság megveti az egyház hatalmát, tanát és renitenskedik. — Gyermekkorunkban Tóth Ferencz ágendájában azt tanultuk, nem lehet az úrvacsorájával élni a czégéres bűnösöknek és a mai kálvini lelkész tehetetlenül áll a libertinus előtt, ha az előtte megtérésének semmi jelét nem adva megáll és kívánja az Ur megtöretett szent testének jegyeit. A lelkész tudja, hogy ez csak meg nem becsülése az Ur testének, mégis oda adja a szent jeleket, a minthogy ma oda is kell adni, fegyelem hiányában. Hej! pedig ez a nagy gyengeség, ez a nagy elnézés lesz sírja az egyházi életnek egykor, ha mig még van idő, meg nem ragadjuk a kormány-kereket és az egyéni szabadságot meg nem korlátozzuk. Micsoda ház az, a hol nincs rend, nincs korlát ? Minő társadalom az, a hol mindenki önmagának törvény-adója? Minő egyházi élet az, a melyben az isteni törvéuy és a régi atyák rendelete az egyén által megsértethetik megtorlás nélkül ? S ez ma úgy vau. Legyen az egyén egész életében vallástalan, erkölcstelen, káromló, templomkerülő, úrvacsorával nem élő, de a mellett gazdag, s legyenek neki tekintélyes rokonai, épen olyan fényes temetést és dicséretet kap, mint a legistenfélőbb egyháztag. Erre mondta egy presbyter, nem érdemes jó embernek lenni, ha nincs különbség a végtisztességnél, azon elvnél fogva: de mortuis aut bene, aut nihil. Az egyéni szabadosság ellen behozandó fegyelem nem ellenkezik a protestáns szabadság jól értelmezett elvével, nem ellenkezik a keresztyénség szellemével, nem ellenkezik a korszellemmel sem, de nem ellenkezik egyházunk, a mágyar kálvini egyház létérdekeivel se, mert a férges ha hull, a megmaradt gyümölcs annál édesebb lesz.
