Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-10 / 15. szám

233

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

234

teuék emez intézmény rendszeresítésétől, általánosításától, de hogy éppen semmi eredménye nem lenne és lehetne, azt határozottan kétségbe vonom.

Nem alkalmasok-e váljon ez összejövetelek arra, hogy először az isteni tisztelet alakjában, mely ugyanakkor tartatni fog, az egyházmegye papsága, világi jelesei jelenlétében, kétszeresen ható, maradandó hatást gyakoroljon a gyülekezet tagjainak lelkében ? Az alkalmi beszéd igéi sokáig visszacsendülnek még a hallgatók szivében; az egyház, a vallás iránti ragaszkodásra, az erények, a nemes tettek gyakorlására lelkesítő szavak közül nem egy fog esni dús termő földre, hogy gyümölcsöt hozzon, sarjakat verjen, mely először is a hű magvetőket, a gondos kertészeket jutalmazza meg.

Nem alkalmasak-e arra, hogy az érdekközösség, elválhatatlan összetartozandóság érzetét növeljék híveink szivében, a tartandó felolvasások megdönthetetlen adataival igazolva, hogy hitfelekezetünk körében az egyházi és világi elem egy és ugyanaz, a kettő egymástól elválaszthatatlan fogalom, el nem különíthető tényező, melyeknek czélja, óhaja, törekvése kell, hogy egy és ugyanazon legyen, hogy az egyiknek öröme, a másiknak is öröme ; az egyiknek gyásza a másiknak is bánata, betegsége, mind a kettőnek gyógyulásra való közös baja, közös betegsége?

Nem alkalmasak-e arra, hogy felvilágositólag, tanitólag hassanak gyülekezeteink miveltségi színvonalának emelése, fokozása érdekében megösmertetvén azokkal egyetemes egyházunkat foglalkoztató, általánosabb, magasabb eszméket, tervezgetéseket, tenni valókat, hitfelekezetünk rendeltetését, hivatását, mely tagjaiban, úgy mint egészében egy : lobogtatni a haladás, a felvilágosodás zászlaját. Visszanyerni elvesztett pozitiónkat, elöljárni mint hajdan : tudomány, miveltség kultúra tekintetében.

Meggyőzni a felől, hogy mi is haladunk a korral, nem érjük be apáink, elődeink egyszerűbb teendőivel, iparkodunk híveink előtt járni, javaikért munkálni, fáradni ott és akkor és mindenütt, a hol arra csak mód és alkalom kínálkozik, gyógyítani, meglátogatni betegeiket, létesítve könnyeket töilő, nyomort enyhítő intézményeket, felkarolva szellemi élőhaladásuk, anyagi jóllétük fejlődésének előmozdítására szolgáló eszközöket, hirdetve az igét mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben. Mily buzdító, lelkesítő lehet ilyenkor egy-egy jelentőségteljes eszmének felvetése, megismertetése, egyes példák, tettrebuzditó esetek ismertetése, felsorolása, s mily jólesőleg készül a gyülekezet bemutatni külső, belső rendjét, középületeit, intézményeit, azoknak, a kik hozzá legközelebb állanak, a kik eljöttek, hogy megösmerkedjenek, hogy szorosabbra fűzzék azt a kapcsolatot, mely őket úgy az üldöztetés sötét, borús napjaiban, mint a béke virányos, derült ege alatt elválhatatlanul összefűzte, egybecsatolta.

De ha mindezek elmaradnának is, csak az én túlságosan reménykedő, az emberiség jobb meggyőződésébe, fejlődésébe minden fentartás nélkül hivő lelkemnek

légvárai lennének is, a miket rombadönt, megczáfol a rideg, a kérlelhetetlen való, akkor is vigasztal az a tudat, kibékit az a gondolat, hogy kötelességünknek, hivatásuknak eleget tettünk és nem rajtunk múlt, hogy a lankadó hitéletet, a terjedő, egyre nagyobb tért hóditó közönyösséget gyógyítanunk, orvosolnunk nem sikerült,

Azt hiszem, úgy gondolom, nem a legutolsók azok, a kik küzdenek, mindent elkövetnek a zászló becsületéért, mely alatt harczolnak : túlnyomó tömegek feltartózhatlan ereje, ellenséges áramlatok bénító hatása, romboló hatalma, mindmegannyi ellenséges tényezők összejátszása meghiúsíthatja, kicsikarhatja a győzelmet kezeik közül ; de megmentettük a becsületet, a kötelességnek eleget tettünk és lel Ivünknek megnyugtató öntudata nem lenne-e nekünk elég ?

Patay Károly.

Az egyházlátogatásról.

Miután közeledik azaz idő, mikor a nt. Esperes urak egyházmegyéjük egyházait meglátogatják, időszerűnek tartom e lapban nt. Szerkesztő ur engedelmével az egyházlátogatásról nézeteimet elmondani. Előre tudom, hogy lesznek e becses lap olvasói között, akik rebellis embernek képzelnek, hogy ezen intézményt bolygatom, de bizonyosan lesznek olyanok is, akik, — ha midenben nem is, — de sok tekintetben egyetértenek velem az egyházlátogatást illetőleg.

Ugyanis nem habozom kijelenteni, hogy én az egyházlátogatást, amint az legközelebbi években gyakoroltatott, czéltalaunak, semmitérőnek és az egyházi törvények szellemével megegyezőnek nem találom.

Midőn a zsinat törvénybe iktatta, hogy az esperesek kötelesek egyházmegyéjük egyházait évenként meglátogatni, már látni vélte azt az eredményt, melyet a helyesen alkalmazott látogatás mellett várni lehet. Hogy az eredmény késik, s a gyülekezeteken építő hatása nem látszik meg, annak oka mindenesetre a látogatás elhibázott volta.

Nincs szándékomban sérteni, legkevésbbé pedig vádolni a nt. Esperes urakat, midőn azt mondom, hogy ők visitatió alkalmával jobbára az egyházak küléletére, az ellenőrzésre fektetik a fősujt a belélet rovására; pedig az egyházi törvény mind a kettőt gondoskodásuk körébe utalja. Egyik épen olyan fontos mint a másik. Sőt a változott viszonyok folytána beléletre nagyobb figyelemmel kellene lenni. Ha a lelkész egyházában nem csak igehirdető, hanem kell, hogy pásztora, gondozója, atyja legyen, kell hogy az egyházlátogatás is ilyen legyen az egyházakkal és lelkészekkel szemben. Az „Egyházi Törvény“ 165. §. megjelöli ugyan a teendőket, de ez csak keret, a lényeget a pastoralis prudentia és az alkalom szolgáltatja.

Nézetem szerint a lutheránus atyafiak sokkal helyesebben járnak el mint mi, mert azoknál a visitatió megjelenése mintegy ünneppé teszi azt a napot. Az esperes ilyenkor szól a néphez, inti, buzdítja őket

15*