Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-10 / 15. szám
235 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 236 az egyháziasságra stb. s bizony, mondhatom, szavának építő hatása oda is eljut, a hová a helybeli lelkészé egyáltalán nem. Ennélfogva elengedhetetlennek tartom, hogy az egyházlátogató küldöttség az egyházak beléletére; az evangelisatióra sokkal fokozatosabb mértékben kiterjessze figyelmét mint eddig. A pásztornak hallatnia kell szavát, hogy a nyáj megismerje és követhesse ; nem kell ehez előleges nagy készület, a pillanat, a körülmények szolgáltatatják a tárgyat. Úgy de itt mentségül felhozhatják, hogy ilyen beható látogatás az esperesre nézve lehetetlenség?! Igen ám, de az „Egyházi törvény“ 163. §. azt mondja „hogy a hol a szükség úgy kívánja, több látogotó küldöttség is szervezhető az egyházmegyében.“ Már most ha ilyen látogató körökre fel lesz osztva az egyházmegye, évenként más-más kört vagy köröket látogathat meg az esperes. így két dologot érünk el, u. m. az esperesen is könnyitünk, az egyházak is tüzetesebben lesznek megvizsgálva, illetve a látogatás intensivebb lessz, hogy ez igy legyen, a viszonyok múlhatatlanul megkívánják. Eddig az alatt a fél vagy legfölebb egy óra alatt, a mi egy egyházra jutott, még futólag sem lehetett a figyelmet mindenre kiterjeszteni, az iskolák és a belmisszió ugyszólva soroukivül estek, pedig az ellenőrzés mellett ezek a fődolgok. Szükségesnek tartom azért a látogató körök szervezését, hogy a látogatás eredménynyel járjon. Egy lelkész. Az ünnepekről. Az a kő, melyet a világ világosságának, a hit, remény s szeretet példaképének: a Krisztusnak koporsójára tettek, elhengerittetett. A nagypénteki fájdalom tövisei a húsvéti öröm virágait termették meg s szivünk a halhatatlanság remény-ünnepének templomává lön, melynek magasztos érzelmei lelkesülten hangoztatják: Gyó'zedelem ! Győzedelem! Hivő lelkünk „a buzgóság szárnyain“ felszáll a magasba, fel ahhoz ki az emberiség boldogitására czélzó eszmék vértanúja lett és a ki halálában megdicsőült, mert feltámadott. A szent zsolozsmák harmóniája felemeli a szivet, lelkesiti, bátorítja, megszenteli annak érzelmeit s az áhitat lélekemelő, az ünnep magasztos bent a templom falain belül; de azokon kívül — azt mondják jó öregeink — az ünnep ma már nem az, mint volt az elmúlt patriarchalis időkben. Ez a „modem“ kornak keresztelt idő, a mely modern erkölcsében és jellemében hordja a maga bélyegét és bírálatát is, azt az álbölcseletet juttatta érvényre, hogy az igazi vallásossághoz nem kívántatik meg az ünnepek megszentelése. Hirdetik, hogy az ember lelkében és szivében és imádja Istenét, s az ünnep szigorú megtartása nem lényeges feltétele az Isten imádásának, tiszteletének. — A tábor, mely e nézetet vallja, nagy ; sajnos, hogy a magát műveltuek nevezni szerető osztály az, a mely leginkább hódol e nézetnek. Innen van, hogy az emberek ünnepnapokon is nagyou köznapiak. Az anya a helyett, hogy ünnepnapon a családi tűzhely oltára körül, mint a föls/.entelt papnő az ő kicsinyei szivét megnyitná a vallásos érzelmek befogadására, elnöki megnyitók felett töri a fejét s a templom helyett a gyűlésbe megy elnökösködui. A nagyvilági tónus úgy hozza magával, hogy nem kell látogatni az Isten házát. Együgyünek tartja a világ azt, a ki vallásról, az egyházról, az egyház s az Isten iránti kötelességekről szólni bátorkodik, s szánó mosolylyal néznek arra, ki az ünnepek megszentelésében buzgólkodik. Az egyszerű nép utánozza a műveltebb osztályt s ha látja — mint látja, mondani is szokta — hogy az urak az ünnepre, templomra, vallásra, egyházra rá se hederitenek — a példa vonza s ők is a szerint cselekesznek. így hül ki a vallás iránti melegség; igy vesz erőt az embereken az ünnepek iránti hideg közönyösség S mindezeknek forrása ama kificzamodott észjárásban rejlik , mely szerint az igazi vallásosságnak nem feltétele az ünnepek megszentelése. Ez a gondolkozásmód téves, ez csak álbölcselkedés. Tulajonképen az az igaz, hogy a vallás legjobban a maga ünnepeiben nyilatkozik meg. Az ünnepek mindegyik vallásnál a sarkolatos hittételek megszemélyesítői: ugyaunyira, miszerint azt mondhatjuk, hogy az ünnep maga a vallás. Az ünnepek megszentelése tehát nem csak élesztője a vallásos érzelmeknek, hanem egyszersmint az igaz vallásosságnak jelleme, a hitélet ereje, buzgósága is az ünnepek szigorú megtartásában, — áhitatos megszentelésében nyilvánul. A haladó kor az emberiség sokféle intézményeit eltörölte, vagy lényegesen átalakította, de a vallás szükségességét nem tagadhatja meg a csillagoknál járó emberi ész. Minden állam törvényhozó testületé elismeri a vallás fensőbbségét s a hitélet erősítésére törvényeink vanuak. Ha törvényeink követelik a vallás fennállását, önként érthető, hogy azt is követelui lehet, hogy a vallást megtartsák, az ünnepeket, mint a vallás hittételeinek nyilvánulásait megszenteljék Hanem úgy találjuk, hogy vannak nekünk üdvösebbnél-üdvösebb törvényeink, de hatóságaink nem veszik egész komolyan a vallás megtartására, illetőleg az ünnepek megszentelésére vonatkozó törvények kötelező §.-ait. A vallás iránt vétkezőket, az ünnep megzavarok nem sújtják a törvény teljes szigorával. És maga a nagy társadalom is az ő goudolkozásmódjával, nagyon is realisztikus irányával nem éleszti a hitélet buzgóságának szent tüzét. így terjed a vallás iránti hideg közönyösség, a vallás fel sem vevése s ennek nyomában a vallástalanság s mindazon erkölcsi bajok, melyek annak következményeiül eléggé ismeretesek. A népek erkölcsi nevelésénél legfőbb tényező a vallás. Azt sem a humanitás, sem a művészet, sem a haladás, sem a felvilágosult műveltség nem helyettesíthetik. Hanem ennek a legfőbb tényezőnek a társadalom közszellemében is meg kell nyilatkoznia.
