Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-03 / 14. szám
215 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 216 vélni. Ezt a czélt szolgálja az 1806-ban megjelent II Ratio educations, valamint az 1849-ben kibocsátott Entwurf is. A múlttal egyik sem számolt, tekintetét inkább a jövőre irányozta: polgárok és nem hazafiak nevelése volt a czélja, paedagogiai eszménye. Mind a bárom régen letűnt, hatásuk azonban ma is meglátszik egész oktatásügyünkön. Az Entwurf vetette fel először a reáliskolák kérdését is s ezzel megzavarta a magyar középfokú oktatás történelmi egységét. Azóta is, a hány iskolareform került napi rendre, mind ennek szelleme lengi át és mi protestánsok soha sem protestáltunk annak az intencziói ellen, legalább nem úgy, mint ahogy azt tenni jogunk, sőt kötelességünk is lett volna. Múltúnkkal szakitva gondolkodás nélkül elfogadtunk mindent, a mit az egymásul'.. -«.étkező vezető férfiak sokszor ötletszerűen létesitettek. Csak a legközelebb lefolyt időre, ezekből is csak a görögpótló tanfolyam behozatalára hivatkozom. Egy idealista miniszternek az ötlete volt az egész. Ellenezték a legilletékesebb tényezők, mi mégis, pedig senki és semmi sem kötelezett rá, csakhogy kedves dolgot tegyünk vele, nyomban behoztuk iskoláinkba. Ma ellene van min. denki, eltörlését vagy legalább reformálását sürgetik összes tanügyi lapjaink, mert sehogysem vált be. Minő szép lett volna, ha legalább várakozó álláspontba helyezkedtünk volna, minő szép példáját adtuk volna újra helyes tanügyi érzékünknek! Régen, még az én deákkoromban is, osztályoztak a figyelemből, a szorgalomból is. Egy szép napon elmaradt az is. Miért? mert az állami iskolák nem osztályoztak belőlük. Pedig ez sem volt egészen haszontalan, czél nélkül való dolog. Sok, nagyon sok történt az újabb időben ezekhez hasonló. A protestáns tanáregyesületet nem tudtuk megcsinálni, mert nem akartuk: hiszen ott van az országos tanáregyesület, a tudománynak nincs f'elekezete ! ilyen s ezekhez hasonló érvekkel érveltünk. Pedig, mig a középiskoláknak majdnem egyharmada protestáns, addig szükség lenne egy egészséges protestáns tanügyi közvéleményre, volna jogosultsága egy külön protestáns tantervnek is, a mit ma holnap csak hiréből fogunk ismerni. Igazán, sokszor elgondolkozom, vajon, van-e még nálunk valami értelmük a protestáns iskoláknak! Tanáraikat az állam képezi, az államsegélyes iskolák — ide s tova mind az lesz, az állami tanterv szerint, csak az államtól elfogadott tankönyvekből taníthatnak. — Mi van még a felekezeti hatóság kezében ? csupán csak a tanárválasztás, de hát ez a jog is csak a papiroson van, amenuyiben oly kevés a tanár, hogy választásról ;gen ritkáu lehet szó, szerencse, ha egyáltalán akad tanár. Ott van még a fegyelmi jog, az is csak czifraság. Ha csak olyat nem tesz nálunk a tanár, a mely a polgári törvényekbe ütközik,— bizony nem igen háborgatják fegyelmi vizsgálattal. — Legjobban sajnálom, hogy a tantervűnket oda adtuk, ezt még az államsegélyes iskoláknak is meg kellett volna tartaniok. Ez épen az egészséges verseny szempontjából volua kívánatos, hogy láthatnánk, hogy külömböző eszközökkel miként érhetnénk el ugyanazt a czélt: az általános műveltség adását s a képesítést a felsőbb iskolákra. Hogy az a mi tantervűnk nem is volt olyan rossz, mutatja, hogy a kiszivárgó hírek szerint a tantervrevizio sok tekintetben azt teszi magáévá. Ha nem lettünk volna hozzá hűtlenek, most büszkék lehetnénk! A konventen szóba jött, hogy a tautervrevisióba mi is szóljunk bele. Egyesek már oly keveset adnak az autonómiára, hogy ezt is feleslegesnek tartották: hiszen úgysem hallgatnak meg bennünket, majd megcsinálják azt nálunk nélkül is, mi meg elfogadjuk, hiszen az újabb időben mindig úgy történt! A jobb meggyőződés mégis diadalra jutott: a konvent kimondta, hogy a tautervrevisio kérdésében ő is hallatja szavát, szólaljanak meg a protestáns középiskolák tanárkarai is. Valóban, ehez nemcsak jogunk van, de kötelességünk is megmondani a saját véleményünket. A bátorság, a férfias föllépés soha sem sértheti meg a köteles tiszteletet a törvényes hatalom kezelői iránt, mig a semmivel való nem törődéssel, a mindenbe való belenyugvással múltúnk emlékeit homályositjuk el, őseink emlékét sértjük meg, a kik az autonómiát sokszor vérük hullásával oltalmazták. Tegyük ezt abban a hitben, hogy ezzel hazafias dolgot cselekszünk; régi jogainkból sokat feladtunk, visszaszerzésükre már gondolni sem gondolhatunk, de a foszlányokat, a miket még megtartott számunkra az idő, iparkodjunk hűen megőrizni. Ne feledjük, hogy a protestáns iskolák mindenkor a honszeretet melegágyai voltak s a szabad szellem ápolói. Mint tanitó- és nevelő intézetek is betöltötték hivatásukat, előnyük volt, hogy nem függtek időnként változó személyek szeszélyétől, ha újítottak is, azt mindig a múltra támaszkodva, százados gyakorlatra hivatkozva tették. Valóságos nemzeti szükség lett volna megőrizni a protestáns iskolák önállóságát, legalább a mi a tantervet illeti, mert a történet megtaníthatott rá
