Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-03-21 / 12. szám
185 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 186 ha kollektámat 8 írtért hectóját eltudom adni mindig másik-másik kereskedőnek, mert a melyik az idén megvette, az már jövőre nem veszi meg. Pedig az én koliektám még nektár a többi paptársaiméhoz képest. Kedves komám Barakonyi b . . . i pap korában csak 2 akót is cserélni akart, de nem cseréltem mert az övé ihatatlan volt. így állanak Galambokon a dolgok, az én gabonám s borom jó a más papéhoz képest. Évi jövedelmem is megéri a kimutatott 995 írt, a melynek na?y része kész pénz a földalap tizezer forintos pénztárából, tehát nem mondhatja rám senki, hogy a magam haszna felől beszélek. Itt nem személyről, egy helyről, de az egész testű létről van szó, melynek jövőjét s biztonságát minden egyes kartársnak munkálni s előmozdítani szent kötelessége. — Egyesült erővel kell buzgólkodnunk s védenünk positiónk anyagi oldalát, akkor nem lesznek kolduló papok, s ha nagyjaink kész szívvel felkarolják ügyünket: nem hangzik el kiáltó szavunk a pusztában! Röviden kifejezve indítványomat és óhajomat: akármily alacsony legyen is most még egyelőre a lelkészi fizetés minimuma: az a fő, hogy az valósággal meglegyen s úgy reudeztessék, hogy azt akár a községi bíró, akár adóhivatal, akár konvent, csak ne a nép, ne is a gondnok fizesse. Miért van csak egy falusi jegyzőnek is kevesebb kellemetlensége s csak valljuk be őszintén, nagyobb tekintélye is, mint nekünk ? Mert az ő fizetése czimén a népet nem exequálják, mig a lelkészét — ha a gondnok exequáltatja is — a pap gabonája, pap fája, pap bora stb. czimén hajtatja végre, s nekünk kell azt, ha az egyház naplójából is, kiírnunk s miatta a boszuállás keserű poharát is kiüritenünk. Szóval: ha másban nem is, legalább jövedelmünk szégyenletes módjától való megszabadulásunk érdekében tartsunk össze, s egy szívvel, lélekkel követeljük, hogy legalább mostani jövedelmünk átlagos értékét, a kevesebbel bírókét minimo 800 írtra k egészítve, biztosan, rendes időben megkapjuk és ne búza helyett ocsut, bor helyett vínkót, — hanem készpénzben. Itt van a bajnak, papi élet pályánk minden keserűségének a forrása. Ha ez megszűnik : evangelizálásunknak is bizonyára több sikere leend. Ezt mi tudjuk : falusi papok. Majd aztán időjártával még az is lesz a követelés postulaiuma, hogy a fizetés a stólán és föld szabad használatán felyül egyforma legyen, korpótlékkal, hogy egyik pap épen fizetésének mivolta miatt ne legyen lenézettebb a másiknál. A stóla is eltörlendő, átlagban fizetendő. Volna-e akkora tekintélye a járásbirónak, a szolgabirónak, ha eljárásakor az egyes felektől dijt venne ? Az idők megváltoztak. A mi hivatalunk még magasztosabb, eszményibb mint azoké. Kiadványdij veszteségünk átlagát pedig az uj törvények életbeléptetésének napjától számítva az állam által kárpótoltatni: elvitázhatatlan jog és kötelesség. A kis ekklézsiák összecsatolandók, a temetési szertartás egyszerűsítendő, egyformává teendő — abban minden elhunyt hitsorsosunk kivétel nélkül részesítendő — a. pap minden halottat kisérjen ki. Ha ez mind igy lesz: akkor aztán legyen szigorú: lelkészi vizsga, szigorú fegyelem, hogy mindnyájan lelkészi kötelességünknek eleget tegyünk az utolsó jótáig s eltűrt, méltatlan szolgája egy>e legyen az Ur szőlejének í Halász Imre. A kik hallgatnak s a kikről nem beszél senki. A társadalom, az emberiség nagy része forrong, elégedetlenkedik, követelni kezdi a maga jogait, csaknem mindegyik osztály elégedetlen a maga helyzetével, sorsával. Az óriás léptekkel haladó mivelődés uj viszonyokat, uj igényeket teremt. Kegyeletes intézményeket, az ősiség, a születés kiváltságait, a régi rendi előjogokat eltörli, elfujja az idők szelleme, innen az elégedetlenség a múltak kiváltságain előszeretettől csüngő emberiség jelentékeny részénél; újabb meg újabb követelmények, kívánalmak, a haladó korszellem fokozottabb terhei, igényei, a mivelődéssel járó finomitóbb, tökélyesebb Ízlés, a szellem kielégítésre váró óhajtásai, az emberi munka, az emberi önbecsérzelmek egyre jobban-jobban előtérbe nyomuló mérlegelése, nem kisebb mérvben folynak be az emberiség amazénál hasonlithatlanul nagyobb részének elégedetlenkedésére, zúgolódására. Van azonban egy osztály, a melynek bajával, sorsával nem törődik, nem gondol senki,*) a mely hivatásával járó szegénységével, a szegénységet, a küzdelmet megszokottságával nem panaszkodik, nem zúgolódik, a kiknek kifakadásait, követelményeit, sőt még csendes óhajtásait, kérését sem hallotta senki. Minden más társadalmi rend, társadalmi osztály az általa teljesített szolgálatokat hangoztatva, követeli részét a mivelődéssel szükségképen vele járó vagyonosodás nagy complexumából, a katonaság, az állami kisebb-nagyobb tisztviselők, hivatalnokok, a vasúti alkalmazottak, a tanítói, a tanári kar s más elő nem sorolható osztályai az emberiség nagy háztartásának, évről-évre szakadatlanul hangoztatják sérelmeiket, keresik azok orvoslását s többé kevésbé meghallgattatásra is találnak, legégetőbb szükségeik kielégittetnek, biztositattatnak. Mi még szavunkat sem emeltük fel, mi eddig még panaszkodni sem tudunk. Mintha szégyenlettük volna bajainkról beszélni, mintha jobban égett volna a seb talán a szégyennek gunyjátől ha felfedezzük, ha megmutatjuk azt . . . csak hallgatni tudtunk,, csendben, némán. Felesleges talán mondanom, hogy ez az osztály, ez a sorsát eddig csendes önmegadásssal, mondhatnám fatalisticus egykedvűséggel tűrő osztály mi, a magyarországi evangelicus reformált egyház lelkészi kara vagyunk. Róm. katholikus testvéreink itt is, e téren is megelőztek bennünket! A lelkészi javadalmak, a congrua már össze vannak Írva, s hogy ez az összeírás az alsó *) Ezt az állítást kénytelenek vagyunk túlzottnak mondani. S z e r k. 12*
