Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-21 / 12. szám

187

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

188

fizetésű papság helyzetét valami rózsásnak feltüntetni nem fogja, azt lehet gondolni. Mi pedig a lehetőleg rózsás színben akarván feltüntetni helyzetünket, mintha nekünk bajaink, sebeink nem volnának, a lehető legmagasabb kulcsot szeretjük alkalmazni mindenütt.

Segélyt, fizetés rendezést kérnek tehát azok, az az osztály, a melynek főpapjai, zárdái, szerzetei, közalapítványai milliárdokra rugó tőkével, némelyikük milliót meghaladó, legtöbb esetben 2—3 százezerre rugó jövedelemmel rendelkeznek, állami hozzájárulást kér az a lelkészi kar, a melynek minden szükségét, minden sebeit ■orvosolni volna képes csak 2—3 püspöki javadalom is, ha követnék az apostoli intést: mindenekről gondot viseljetek, kivált a ti hitetek cselédeiről. De hová lenne akkor a fény, a pompa, a hatalom, a milleniumi diszfogatok arany, ezüsttől csillogó fénye, pompája!

S most az idők jobbra fordultával eljönnek ők is, nem azért hogy enyhítsék alantasaik szükségét, hanem hogy megmentsék domináló helyzetük összes előnyét és osztozzanak, részt vegyenek közvetve ez által ők is! Mi pedig csak várunk, hallgatunk, csendben, békességben, mint a kiknek semmi bajuk, semmi szükségük nincsen!

És valóban sokszor elgondolkodom, hogy csakugyan vannak-e nekünk terheink, vannak-e bajaink? összeegyeztethető e hivatásunk magasztosságával a panasz, a kenyér után esengés, szükségeink, sérelmeink hangoztatása? De mikor hallom egyik másik rom. katli. lelkésztárs panaszát, a kinek fizetése, javadalma az enyémnél] 2-szer, háromszor annyi, hogy megélni becsülettel, tisztességgel, gond nélkül nem lehet, nem bir ... nem vádolhat senki sem önzéssel, senki sem tolakodással, ha azzal a másfél ezer lelkésztársammal, a kinek fizetése az egyetemes névtár szerént 3—4—6 száz forint között váltakozik, s ha azokkal a segédlelkészekkel, kik 50 frt fizetésen tengődni, eladósodni kénytelenek sokszor évekig: ha azokkal együtt kimondom, hogy igen is gyermekei vagyunk az államnak, a társadalomnak, viszonyaink, életkörülményeink, megélhetésünk nem felel meg azon szolgálatoknak, azon míveltségi, képzettségi foknak, a melyen kötelességszerüleg kell állanunk, nem azon követelményeknek, kivánalmaknak, melyeket velünk szemben a társadalom, a közönség támasztanak; ki kell mondanom, hogy a segélyre, a gyámolitásra, ha másért nem, már csak kötelességeink még nagyobb mérvben teljesítéséért igazán hivatásunknak élhetés czéljából is szükségünk vagyon!

Hisz megélni csak megélhetünk, de csak úgy, hogy földmivesek vagyunk, még pedig első sorban ám! a lelkészi teendőkre a papi hivatásra csak úgy kerül sor, ha ráérünk! Megélünk, de nem jut idő, nem jut alkalom az önmivelésre, a korral versenyhaladásra, képességeink kifejtésére, a mindinkább elfáradt testnek, a gondoktól árnyalt léleknek nincs kedve, nincs képessége foglalkozni szellemiekkel, a tudományok, a haladás újabb meg újabb igényeivel! De meg hol az a lelkésztársunk, ha csak privát vagyona nincs, s hozzá családdal, gyermekekkel áldotta meg az Ur, a ki könyveket, folyóiratokat járat, részt vegyen a társadalmi élet mozgalmában, kivegye részét a művelődés termékeinek pártolásában! Követelni, követelnek tőlünk mondhatatlan sokat. Megjelenésben csint,

választékosságot, társalgásban minden kérdésben jártasságot, az irodalom pártolását, közérdekű kérdések pártfogolását, támogatását családi életünk, gyermekeink neveltetésénél példányszerüséget. Mi szerényebbek, igénytelenebbek vagyunk kívánságainkban: mi csak azt kérjük, azt hangoztatjuk, hogy juttasson bennünket a társadalom olyan helyzetbe, adja kezünkbe a megélhetésnek azon eszközét, hogy élhessüuk — nem kényelemben duskálódva, nem kiucseket szerezni akarva, de élhessünk hivatásunknak, rendeltetésünknek, élhessünk mint olyan emberek, a kiknek legalább tisztességes megélhetésre, szerzett qualificatiojükhöz mért tisztességes szellemi és fizikai táplálékok megszerezhetésére joguk, sőt köteleztetésük vagyon.

S váljon tettek-e valamit egyházi felsőségeink, egyetemes egyházunk, helyzetünk sanálására, e tarthatatlan állapotok megszüntetésére? Vajmi keveset, ha ugyan egyáltalán semmit. Egyházkerületünk ugyan 1879-ben kimondotta, hogy a lelkészi fizetések minimuma 800 írtban állapittatik meg, s ezen intézkedésnek hatása alatt több egyházban az üresedések idejében a lelkészi fizetések tényleg fel is emeltettek a szabályrendelet követelte minimumra, ha nem csalódom a dunamelléki egyházkerület is ugyanazon időtájban a minimumot 1200 ftban állapitottameg. De lelt-e váljon folytatást e részben jótékony, részben káros, mert gyülekezeteink meggyengítését, társítását nem egy helyen előmozdító, alelk észi ka r helyzetén azonban tagadhatatlanul sokat lendítő intézkedéseknek, alkotásoknak,? A legnagyobb sajnálattal kell kijelentenünk, hogy nem történt egyáltalán semmi sem, sőt határozott visszaesés, visszafejlődés állott elő.

A zsinati törvényhozás ugyanis ledöntvén az egyes egyházkerületek között meglevő határvonalakat, a lelkészek egyik kerületből a másikba pályázhatása szabaddá könnyebbé lón s úgy azok, valamint az egyes egyházak egyforma s ugyanazon szabályok, ugyanazon korlátok között osztályoztattak, minősíttettek s az eredmény az lett, hogy nem a csekélyebb 3—4—5 száz forintos lelkészi javadalmakat kellett emelni 800 írtig, hanem ellenkezőleg le kellett szállani erről a magaslatról a 600 frt minimumra, sőt ez sem lett szigorúan megállapítva, mert hiszen a 4-ed osztályú lelkészi javadalmak közé tartoznak azok az egyházak, melyeknek jövedelme a 600 frtot meg nem haladja, tehát azok is, melyek az alatt állanak s ezeknek száma fájdalom légió!

Ily körülmények közt az államsegély eszméje merül fel. De hát mily nehezen tudtunk megbarátkozni az államsegélynek csak középiskolánk részére igénybe vételével is. Pedig ha azt idejében, az első években tesszük és elfogadjuk vala, csak a mi kerületünk és pénzügyeink, főiskolai anyagi viszonyait tekintve, mennyivel megnyugtatóbban, szebben állhatna! Ott állott ugyan mint figyelmeztető jel, mint útmutatás, a negyvennyolczadiki törvényhozás bölcs alkotása, a XX. törvényczikk, mely mindegyik felekezet egyházi, iskolai kiadásait álladalmi közjövedelmekből fedezendőnek mondja ki, de törvényalkotó egyházi atyáink, kezdetben az alkotmány kereteinek, szervezetével, a közalap létesítésével, majd a törvényke