Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-07 / 10. szám

155

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

156

támadásától nem félünk. Más, ellenértékű eszméről gondoskodott a fontolgató ész.

Hát higiéniai tekintetekből mit szóljunk? Egy szobában 25-en lakni: nem ellenkezik-e a józan társadalmi renddel, közerköcsiséggel s a legprimitívebb egészségügyi törvényekkel ?

„Inter arma s ilent Musae“: tömegben tanulni — ezer okból — nem lehet.

Visszatérve most már arra : vajon városunkban bentlakásra berendezett tanitóképezdei épület fölállítása szükséges- e ? a helyi viszonyok mérlegelése azt a meggyőződést érlelte meg bennünk, hogy ide, igenis bentlakásra berendezett, képezdei épület szükséges. Noha nem térünk ki annak hangoztatása elől sem, hogy — az eszme jobb megértésével, a gondolat melegebb megkedvelésével, az önelhatározások szilárdulásával s az anyagi és erkölcsi előnyök biztató emelkedésével mind többen lesznek olyan növendékek is, akik sem segélyre s igy bentlakásra sem szorulnak, sem pedig menhelynek, tápintézetnek a képezdét nem tekintik, hanem oda — mint nemzetkulturális szempontból egyik, legfontosabb szakiskolába — csupán csak a köztanitásokra járnak be.

Viszont — a tanítói állás anyagi és erkölcsi színvonalának emelkedésével — nem messzelevőnek hisszük azt az időt sem, amikor az állam segélyeit redukálni fogja s az egyént — kivéve tán a legkiválóbbakat s igazán arra érdemeseket — az önsegélyre vsló támaszkodásra szorítja.

E kettő közül bármelyik esetben azt fogja keresni a tanuló, hogy hol kaphat olcsóbban s egyéni igényeinek megfelelőbb lakást és étkezést, s a képezdei matériális életet kikerülvén : ennek falai mindinkább tágulni fognak, ami bizonyos tekintetben aztáu a nemzet gazdászati jóllét emelkedésére vall.

S ha már most az előttünk fekvő, két — egymástól, úgy látszik, nem a kül képben avagy lényegesebben eltérő, belső beosztásban; hanem pusztán csak a méretekben különböző — tervrajzot az elmondott szem pontok alá helyezzük: az első tekintet rögtön arról győz meg, hogy a tömeges bentlakás : a kaszárnya-rendszer gondolatát vitte itt az épitészrajzoló papírra.

S mivel a legszorosabban közvetlen és hosszú tapasztalatokra alapított, változhatatlan meggyőződésünk az, hogy napjainkban, a nevelés-tanítási tényezők átszürődött fejlettségi magaslatán, mindig az az irány, az a rendszer, az a módszer követendő kitartó állhatatosággal, a mely bennünket specziíikus czélunkhoz legbiztosabban vezérel, nem habozhatunk ama tiszteletteljes, elvileges nézetünk tartózkodás nélküli — de alázatos — kijelentésével, hogy mi a bentlakásra tervezett, pápai, állami tanitóképezde épületét egészen más elvek, más beosztási rendszer szerint hittük — de nem titkoljuk, hogy teljes lelkűnkből kívánjuk is — fölépíteni.

(Folyt, köv.)

Szováthy Lajos.

íjgyljázi étet.

Hitfelekezetünk életjelenségei és teendőink napjainkban.

(Folytatás.)

Ha keresem, kutatom a stagnálás, nem fejlődés okát, alapját, azt egyedül bár nehezen esik kimondanom, bennünk lelkészekben találom. Abban az édes reményben ringatjuk magunkat, hogy lelkipásztori összes teendőnk csak is a vasárnapi igehirdetésben kulminál. Csak hogy más idők, más emberek; az igények, a követelmények is mások ma már. Tempi passati mondja az olasz példabeszéd, s ezek a megváltozott idők, változatosabb, másnemű teendőket is kívánnak tőlünk. — S legfájdalmasabb az egészben, hogy lelkészkarunk nagy többsége még ma sem látja, nem akarja látni az idők jelét, befogjuk szemeinket, mint az afrikai sivatag nagy szárnyasa, a homokba rejtve fejét, azt hive, hogy mivel ő nem látja, elkerüli őt a veszély, hogy ne lássuk a kiáltó szükséget, ne halljuk az ébredő szót: „serkenj fel te ki aluszol !u Azzal érvelnek, azt hozzák fel mentségül, hogy hiszen a mi viszonyaink mások, a mi népünk nem oly érzelgős, nem oly sentimentalis s még talán vissza is tetszenék a belmissziói tevékenység! — Üres képzelgés, magunkat megnyugtatni akaró önámitás az ily okoskodás, érvelés! — Avagy nem esnék e jól a legutolsó falusi gyülekezetben is, népkönyvtárak, énekkarok felállítása, a betegeknek meglátogatása, sőt a híveknek olykor-olykor házankét felkeresése, nem lehetne e megkedveltetui a hosszas téli estéken a vallásos, vagy hasznos, tanulságos felolvasásokat, összejöveteleket vagy életbe léptetni a különböző ifjúsági, mértékletességi, jótékonysági egyesületeket, niucs-e a legutolsó faluban is árva, özvegy vagy elhagyott gyámoltalan szegény, nincsenek-e általános, érdekű a szegény özvegy utolsó fillérét is köszönettel elfogadó, emberbaráti czélok, intézmények, melyek iránt pártolásra, gyámolitásra, buzdítani kötelesség? Vagy azok a nagy hatalmas említettem külföldi jótékony intézmények varázsütésre állottak elő talán? óh nem, homokszemekből épültek azok, homokszemekből tartatnak fel, melyekhez a gazdag a maga egy talentumával, a szegény utolsó marok lisztecskéjével járult.

És városi gyülekezeteinkben nincsen-e tenni, alkotni megmenteni való elég?!

Hol a bűn az erénynyel, a jó a rosszal minden lépten nyomon találkozik, s sokszor csak egyes vékony deszka fal választja el, mily nehéz ott az őrködés, mily kétszeres ott a kötelesség. Ott-ott van beláthatatlan tere a tevékenységnek, az igazi, nemes értelemben vett cura pastoralis. gyakorlásának. Felkeresem az utczasarkokon ácso: gó nyomort, pinczelakások sötét rejtekeibe, alacsony odúkba rejtezett szégyent, szemérmet nem ismerő bűnt, szállókat, barátságos otthonokat építeni, a munkát kereső helynélkül bolyongó, megcsalattatásnak, kísérteteknek kitett iparos, kézműves embernek, menhelyet, foglalkozáskört az elesett, elbukott nőknek, kitett gyermekeknek. De kitudná megjelelni, mindazt a sok oldalú csakugyan meghatározhatja