Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-03-07 / 10. szám
153 bizottságoknak, hanem választassanak segélyügyi előadók, akikhez az esperesek azonnal áttegyék a nem jul. 15-ig beküldött, hanem a költségvetés megerősítése után 8-ad napra beterjesztett kérvényeket, hogy az az adott viszonyokkal számolva, minden alapokra kiterjedőleg, megállapíthassa az évi segélyezésnek, bizottság és közgyűlés elé terjesztendő tervezetét, tanácsokat adhasson egyházaknak és lelkészeknek, hogy esetleg más alaphoz terjesszék be kérő irataikat, levélbeli érintkezés utján megszüntethesse a kérvény-iveken, jelentő lapokon azokat az alaki hiányokat, melyek megszüntetésére, kevés kivétellel, eddig nem volt elég az ezer oldalról igénybe vett esperes, a részben tájékozatlan, részben kellő idővel nem rendelkezett bíráló bizottság az egyházmegyéken; melyek eltüntetése oly sok dolgot adott eddig az egyházkerületen s melyeknek mégis mind e helyeken egészben el nem tüntethetése miatt, nem egy jogosult egyházunk s méltó lelkészünk esett el évenként a segélynyeréstőől. Legyen e javaslat, ha nem helyesebb segélyezésünk kérdésének megoldója, hát e czélra, jobb javaslatnak életre hívója. Peti Lőrincz Is^olaügy. A pápai állami tanitóképezö-intézet épület tervrajzaira vonatkozó véleményes javaslat. Az érem egyik oldala tehát — ami épen feléi k fordulva áll — a szellemi előhaladásban, a hivatásos kötelességek megnyugtató teljesítésében korlátozó körülményeket mutatja; a másik pedig: az erkölcsi érzéknek (a hová tartozik az otthon-, jog-, rend- és tisztaságszeretet) legalább is pangásra kárhoztatott, fejlődési visszamaradását tárja elénk. Ha a — bár legjobb igyekezetü — növendék ily nagy tömegben, zajban, zúgásban, szűk helyen, tanulni nem tud s igy kötelességeit — rajta kívül fekvő okokból — egyáltalában nem, avagy nem jól, nem pontosan, végezheti csak: vajon feltehetőé aztán az róla, hogy azt a helyet, mely őt igyekezete jó eredményeiben való ártatlan büszkélkedhetésének, többre sarkaló, nemes önérzetének kimutatásában érzékenyen gátolja, igazán szeresse, ott magát kifogástalanul viselje, a magáét s a közös vagyont, bútort, taneszközöket s magát a helyiséget — kint és bent — minden szennytől óvja s egyáltalában úgy viselkedjék, mintha otthon: szülői házban, családi körben volna? Ily gomolyba szorított nappali lakás mellett otthon érezketi-e magát a tanuló egy négyzetméternyi téren, mindig ugyanazon a helyen, soha nem szűnő zsongásban, soha születni nem tudó csöndben, még a legmulatósabb, legpajkosabb kedélyű ifjú által is sokszor megáhitott meditáczióra, avagy előkelőbb munkáinak lehető félrevonultságban való végezésére sem nem alkalmas, sem többé semmi utón módon azzá nem változtatható — bár tiszta levegőü, jól füthető, egészséges — szobában? Ott-154 honnak mondhatja-e azt a helyet, azt a közös szobát, melyben — egy neki kimutatott ponton ülve, vagy állva — szakadatlanul csak tanulnia kell ? Otthonnak mondhatja-e azt a helyet, ahol sem szive szerint társaival beszélgetnie,, hangosabban szóllania, egyiktől a másikhoz mennie, szóval egyéni szabadakaratát követnie — a rend fönmaradása szempontjából — nem szabad; avagy a mozoghatásra szükséges tér szűkös kimértsége miatt végkép nem lehet? Otthon-e az a hely, a hol az ember csak szállva van? Otthona lehet-e a tanterem a tanulónak, ahol inkább elfogadó szerepet játszik s az a szoba, a mely szakadatlanul az elfogadottak meg emésztésére, tehát mindig csak egyirányú cselekvés végzésére, van neki kimutatva ? Otthona lehet-e az a szoba, a melyben neki semmi vagyonkája, — könyvein kívül semmi, sajátjának mondható tárgya nincs., a min a a megszerzés nehézségeit megtanulná, rendbetartásának becsét érezné, megőrzésének és megkimélésének hasznosságát szüntelenül tapasztalná s igy a takarékosságot gyakorolná? Otthona lehet-e az a szoba, melyben, hogy semmije el ne hányódjék, el ne kallódjék, el ne vesszen, legutolsó czeruzadarabkáját is zárva kell tartania? Otthona lehet-e az a szoba, melyben mindig tartania kell attól, hogy magándolgozataiba beletekinthetnek, Íróeszközeit, könyveit — engedjük meg, hogy pajkosságból — eldughatják, eltehetik s igy őt a keresésre fordítandó, meddő időpocsékolásra kényszerítik s bosszankodásra, haragra s esetleg durva kifejezések használásra gerjesztik? Hát azt gondolja valaki, hogy 25—30 ifjuember úgy megül egész nap egy helyben, mint valami szobor? S ha nem gondolja: elhiszi-e hogy az egymás megtréfálását, a pajzánabb kedvtelést, az időnek humoros elforgácsolását — ha ugyan nem a vaskosabb duhajkodást — mindig előbbvalónak tartja, mint föladatainak mérlegelését s az azok megoldásaira való összeszólást ? S ha mindez igy van: akkor azt az elvet, melynek sarkában az erkölcsi eltéréseknek, társadalmi elvadul ásnak, a családi, munka-rend — és tisztaságszeretet fejleszthetési képtelenségének, a nevelő tényezők legmegfeszitettebb munkássága hiábavalóságának a kitűzött, nemes czéloktól való távolmaradásnak s átalában minden nevelési eszközeink használhatósága kétségbeejtő, sikertelen voltának eféle, ijesztő jelei tűnnek fe), sem agyunkban megfészkelődni, sem szivünk tűzhelyén hosszasabban melegedni nem engedhetjük. Az ilyen lakási, elhelyezési rendszerrel a pedagógiai világ számolt; a szellem erkölcsi és munkás társadalmi életre való nevelésre a czella-rendszernél jóval alkalmatlanabbnak tüntetvén föl ezt már igen rövid tapasztalat is. A nemzettársadalmi életben sem érvényesülhet többé a házközösség, amely a tulajdonjogot, szabad munkát, független önhatározást, az akarat fejlődését; tehát az egyéni jellem kijegeczesedését sem fölszinre juttatni, sem tartalmi értékében becsessé és becsültté finomítani soha nem volt képes. Az intézeti „lakásközösség“-zt is utolérte sorsa. Kísérlet volt az a pedagógia mezején s mert szélsőség: nem védi manapság senki. Lehanyatlását nincs okunk siratni. Föl-10* DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.
