Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-17 / 42. szám
663 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP 664 szervei, a falusi presbitériumoktól fel a legmagasabb hatóságunkig inkább csak adminisztráló testületekké lettek. A melyeknek mintha sem idejük, sem kedvük nem volna a szorosabb értelemben vett lelki és vallási ügyekről gondoskodás. A lelkészi hivatalnak is nálunk inkább csak a hitszónoki oldala domborodik ki. Cura pastoralis bölcsességünk és működésünk abban határozódik, ha megszégyenitő hithagyásokkal állunk szemben, hogy : „csak a férgessé hullik, hát hadd hulljék!“ Vagy a hozzánk már csak névleg tartozókra vonatkozólag kijelentjük: „nem tekintjük őket hozzánktartozóknak.“ Mintha nem az volna hivatásunk, hogy a kifelé gravitálókat is Összetartsuk. Mintha nekünk nem szólana a megdöbbentő, a munkásságra intő figyelmeztető: „Embernek fia őrállóul állítottalak én tégedet!“ Ilyen viszonyok mellett semmi sem természetesebb minthogy az összeköttetés kapcsai meglazulnak. A református öntudat kezd kiveszni a keblekből, általános a közönyöség, a szenvedhetetlen langymelegség, melyeknek folyománya a szomorú statisztika. Pirulva kell látnunk, mi vesztünk legtöbbet a vegyes házasságok révén és a felekezet nélküliség által. Hiszi-e, hiheti-e valaki közülünk, hogy az evengelium világ meggyőző ereje elernyedt volna ? Hihetjük-e, hogy az evangeliomon alapuló református hitelvek mig hajdan Isten országának építésére oly hatalmasaknak bizonyultak, majmár az egyházföntartására sem elégségesek? Hihetjük-e, hogy a kálvinismus olyan rajongásféle volna, melynek, mig elnyomással, üldöztetéssel kell küzdenie, van mártírja elég: de ha a nyomás megszűnt, összeomlik, elenyészik ? A világtörténelem mást tanít nekünk, azt tanítja ugyanis, hogy a református hitelvek a hozzá hű és buzgó népek életében a leghatalmasabb állam alkotó és fentartó erőnek bizonyultak. E népek a legszabadabbak, legműveltebbek és legboldogabbak. A franczia reformátusoknak szeretik szemökre vetni, hogy inkább a múltban élnek. Többet gondolnak a múlt dicső emlékeivel, mintsem a jelennel. Ez a vád sokkal méltóbban illethetne minket magyar reformátusokat. Többet merengünk múltúnk fájó és mégis ragyogó emlékein mintsem szabad volna. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a régiekről megfeledkezzünk. Ez hálátlanság lenne. Hanem azt, hogy gondoljunk többet a jelennel, munkáljunk többet a jövőért. Szívesen munkálunk mi, de hát egy nagy és hatalmas akadály áll előttünk — mondják sokan. Egy olyan akadály, egy olyan ellenség, a mivel szemben tehetetlenek vagyunk. Ez pedig a korszellem. Bátor vagyok kérdeni, mikor nem volt ellene a korszellem az isteni dolgoknak ? A korszellem az emberiség gondolkodásának kinyomata. Az emberiséget alkotó egyes emberek mindig és mindenkor a földdel és földiekkel megelégedő, ezekben üdvöt kereső testi bölcseséggel kezdik. Az emberek természetünk gyarlóságánál fogva mind megkísérlik s azt hiszik, hogy nekik sikerül az, a mi bölcs Salamonnak nem sikerült. De már — fájdalom — nem mind jut el saját tapasztalásból oda, hogy „minden csak hiábavalóság.“ — Nem mind ismeri föl az ember fődolgát. Nos hát épen az a mi feladatunk, a korszellemet idomítsuk, megváltoztassuk. E czélból adatott kezünkbe az evangeliom, melynek erejéről kétezer év története teszen tanúbizonyságot. (.Vége köv.) Csizmadia Lajos. A dunántúli ev. ref. egyházkerületi tanterv reviziójáról *). Most, a midőn országszerte fel van vetve, illetőleg folyamatban van a népiskolai tanterv módosításának kérdése, azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha én is egyházkerületi tantervűnk reviziójáról szólok. Nem lesz érdektelen, — úgy gondolom — mert tudjuk mindnyájan, hogy a tantervben is sok van olyan, a mi felesleges s a mi megnehezíti a tanító munkáját, mert nehéz és valóságos teher az a gyenge gyermeki elmének. Ujabbi időben sokan és nagyon hangoztatják, hogy „a tanító maga az iskola,“ s ezt én is elfogadom, de hozzá teszem, hogy csak akkor, ha alkalmas és minden tekintetben keresztül vihető tanterv van kezében. Mert, lehet a tanító a legmunkásabb, a leglelkiismeretesebb és hivatását egész odaadással teljesíteni akaró, de ha többet kívánnak tőle, mint a mennyit megtenni képes, úgy jármint azon fa, mely sok gyümölcsének terhe alatt — mielőtt azt megérlelni tudná — összeroskad. S váljon nem ilyen e a mi tantervűk? Nem kiván-e az is sokkal többet az osztatlan népiskolától s annak tanítójától, mint a mennyit megemészteni s keresztülvinni képes? De igen! oly sokat követelnek abban tőlünk, hogy a legodaadóbb munkásság s fáradhatatlan szorgalom mellett is alig vagyunk képesek oly eredményt felmutatni, a minőt magunk óhajtanánk, mert a begyakorlásra — a mi pedig, hogy munkánk sikeres legyen, okvetlenül szükséges,—alig tudunk időt szakítani. Pedig az egyházkerületi „Rendtartás“ ugyancsak erősen hangsúlyozza ám, hogy a tanterv teljesen keresztül vitessék, mert a né'kül nem jó az iskola. Hát hiszen! keresztül visszük mi azt u^y a hogy, meg is látszik egy kissé, de aztán, ha a szerint értékelnénk munkánkat, a milyen az eredmény, bizony-bizony a legtöbb helyen silány lenne az! Hát ha még szorosan ragaszkodnánk azokhoz a tankönyvekhez, melyek ott kiszabva vannak! Oh akkor két esztendő kellene egynek, hogy igazi sikert produkálhassunk. Hogy a tankönyvek megválasztásában nem volt szerencsés a nt. egyházkerületi tanügyi bizottság akkor, midőn e tantervet megalkotta, bizonyítja az 1896. évi egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyvének 204. pontja, mely szerint a tanügyi bizottság, kikérvén közülünk is néhány tanító véleményét, a mi talán most történt először, csaknem minden használatban levő tankönyv helyett *) Felolvastatott a «Tatavidéki ev. ref. Tanítótestületnek* 1897. iber hó 18-án Tatán tartott rendes közgyűlésén.
