Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-03 / 40. szám
627 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 628 tennék hála, olyan helyen van elrejtve, a hová minden tisztátalan kéz nem nyúlhat ; nem a külső ellenség rabolja el tői unk e kincset, hanem legtöbbször, vagy mondhatnám mindig, magunk fosztjuk meg magunkat becsületünktől, magunk szennyezzük be jellemünket. A vádaskodó, a rágalmazó, a becsületet, jellemet, mint az eb a konczot, addig szét nem marczangolhatja, mig hozzá nem fér, hanem ha magunk dobjuk oda, akkor ne csodálkozzunk, ha széttépi és jegyezzük meg először azt, hogy az egyszer prédára dobott becsületet soha többé vissza nem tehetjük eredeti helyére, teljes egészében, hanem lig-lóg mint rongy minden alkalmatlan helyeu; másodszor azt, hogy becsület nélkül nincs élet és az ember olyan, vagy még talán rosszabb mint az oktalan állat. Jó volna, ha minden ember felírná a szivuek táblájára kitörölhetetlen betűkkel a költő ezen szavait: „Egy szent, tiszta kincs A becsület a földön; ez ha nincs Az ember festett sár, aranyozott anyag De gyémánt, mely elzárva is ragyog A bátor szív s hü kebel mélyiben.“ Shakespeare. Az egyetlen orvosság, — a mely meggyógyít, — becsületünknek, jellemünknek, önmagunk által való megőrzése. Akkor nincs többé szükségünk azon jó jehe, hogy törvény előtt keressünk megtorlást; akkor a sugó-bugó éji bogarak és becsületen rágódó vadak maguktól is, minden üldözés nélkül elszállnak, eltávoznak ; akkor azon rossz jelek, melyek most oly sünien tüuedeznek fel mindenütt és minden téren, elenyésznek és nem lesz mit agyonhallgatnunk kellene. Ezzel nem azt mondom, hogy ekkor sohasem vádoltatunk, ellenünk senki nem tör, mert ennek meg kell történnie, hiszen Idvezífőuket is különféle bűnökkel vádolták, de ekkor sem kell törvényről törvényre szaladgálni; mivel a hivatott rágalmazók, született vádaskodók ellen, legszebb védelem, legeklatánsabb czáfolat a hallgatás. — Nem agyonhallgatás ez, hanem méltóságos megvetése az alaptalan és senki által el nem hitt rágalmaknak. Ha valakit teljes ártatlansága, hivatalos kötelességének pontos és lélekismeretes teljesítése daczára is megsértenek, megrágalmaznak, kövesse Jézus példáját a kiről azt mondja az írás, hogy midőn a nagy tauács által különféle bűnökkel vádoltaték „hallgat vala és semmit nem felele.“ Nagy Lajos. Isfjoíaügy. Két székfoglaló. Főiskolánknak szép ünnepélye veit szeptember 26- dikán, amikor is a főgimnázium két uj tanára dr. Kőrös Endre és Bencze Zsigmond tartották meg szaktárgyuk köréből vett értekezésüket. Az ünnepély az igazgató tanács ülésének keretében folyt, s részt vettek azon az igazgató tanács tagjai, Czike Lajos főiskolai gondnokkal élükön, Antal Gábor püspök, az egyházkerület számos alkotó tagjai, a főiskolai tanári kar és ifjúság, diszes férfi és női közönség, melynek soraiban ott láttuk dr. Fenyvessy Ferencz országgyűlési képviselőt s Kolossváry József veszprémmegyei alispánt. A gyűlést Czike Lajos főiskolai goudnok nyitotta meg, ki üdvözölvén a megjelenteket, felszólít vta Kőrös Endre és Bencze Zsigmond tanárokat székfoglalóik megtartására. Kőrös Endre dr. székfoglaló értekezése szól a Waltharius manufortis, e latin nyelvű, de erősen német szellemű époszról, mely a germán hűn mondával s igy közvetve a magyar mondaköltészettel is összefüggésben áll. A 10-ik századbeli mű keletkeztéuek történetét kutatva, érintette annak a lehetőségét, hogy midőn a magyarok a 9 és 10-ik században kalandos útjaikon déli Németországba betörtek, fellépésük ott a hunok emlékét idézhette fel s a mondák, melyeket már az 5 ik századtól fogva Attiláról daloltak, uj életre kelvén, belőlük a Walterének állt elő, melynek egyik fő alakja Attila, a hunok nagy királya. Felolvasó beszélt ezután a mü szerzőjéről I, Ekkehard szerzetesről, czáfo ván azokat, kik egy prológus a,apján Geraldust tartják az eposz költőjének, holott Ekkehard éppen e Geraldus rendeletére irta meg, mint tanítványa latinul bár, de eddig meg sem közelitett ónémet szellemben a Walthariust, Vergilius Aeneisének méltó versenytársát. A vergili forma és níbelungi tartalom ad különös varázst e költeménynek, mely az összes német irodalom történészek, igy fokép Grimm Jakab véleménye szerint utoléri mindazt, a mit a németek az epikus költészet terén nagyot alkottak. Felolvasó bemutatta ezután a Walterének általa eszközölt, magyar nyelven első fordítását. Ép úgy mint Simrock, Scheffel, Linnig és más német fordítók, felolvasó is nib Hung sorokban fordította le a latinul hexameterekben irt müvet mert a níbelung sor — a német hősköltemények e tipikus alakja — legjobban megfelel a germán világnak, melyben az éposz alakjai mozognak s a német irodalom ez eredetileg latin nyelvű termékét még inkább németté teszi. Tárczarovatunkban egy kis részletet bemutatóul közlünk a szép műből, melynek költői szépségben gazdag részleteit felolvasó pompás előadásában az egész közönség odaadó figyelemmel hallgatta s felolvasás végén zajos tapsokkal jutalmazta. Bencze Zsigmond a „rajstanitásról, czéljáról, hasznáról és fontosságáról“ értekezett s tárgya iránti hivatottságáuak és szeretetének egyformán jeleit adta értekezésében ő, főgimnáziumunknak úgy az ifjúság, mint a tanári kar előtt szelíd, humánus bánásmódja miatt közkedveltségü tanára, ki rövid ittléte alatt máris szemmell átható sikereket ért el a rajztanitás terén. No mert nemcsak egyszerűen rajztanár ő, hanem festőművész is. Az értekezés főbb részét a rajzoktatás képezi, melyben értekező különösen a gimnáziumi rajzoktatás mikéntjeit fejtegeti. Helyesen fejtegeti, hogy az ábrázolásnál a szemléletnek és a geometriai fantáziának nagy szerepe van; az ábrázoló mértan a térbeli elképzelés és gondolkodás hathatós eszköze; a helyes rajzgyakorlat keresztül’ vitele által hármas czélt érünk el: a tanulók elméleti is-40*
