Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-05 / 36. szám
569 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 570 II. A belső-somogyi csoda. Jelige : „Mennyit tanulhatnának elparasztosodott polemikusaink Saint Beuve-től, ki az irodalmi méltóságot a polémia férfias hangjával mindig megtudta egyeztetni. Nem kivánom, hogy glagé-kesztyüs kézzel nyúljunk az irótollhoz: szeretem az energikus, sőt az erős hangot is; csakhogy nem az a hang erős, a mely kiabál vagy inzultál, hanem az, a mi a körülményekhez alkalmazva van. Budapesti szemle, 1883. XXXV. köz. 159. 1. „A b-somogyi csoda“ csudálatos és bizony éktelen haragra lobantotta N. L. urat. Semmit mondó válaszában vehemens módon dühöng és szinte látjuk, a mint szokása szerint ugrál is, a helyett, hogy az én hat p. a. felsorolt czáfolatomra adna higgadt tárgyilagos ellenczáfolatot. De hát miként adjon, ha nem lehet. Hisz ő is úgy van az ellenczáfolással, mint az egyszeri szegény ember tehene volt a tejadással, ez t. i. adott volna tejet, ha lett volna neki. Régen elkoptatott taktika: ha valakit rajta kapnak másra kiabálni; a kinek nincs igaza, annak iszonyú haragra kell lobbanni és hetet-havat összehordva, mindenről beszélni, csak hogy a tulajdonképeni tárgyról elterelje a figyelmet. így tesz N. L. is. A mit én „a b.-somogyi csoda“ czim alatt 6. pontban megírtam, az mind köztudomású igazság. De én azokkal korán se az esperest akartam kisebbíteni, hanem azt a nagy „hühőt semmiért“ azt a „fönn az ernyő nincsen kas“ színdarab játékot, azt a N. L. féle igaz mondást, a melylyel csoda dolognak kiáltja ki azt, a mi még a kellő színvonalig se emelkedett — akartam saját értékére redukálni, és sem irigységből (igazán nem tudom, mit irigyelhetnék az esperes úrtól) sem tigris természetű vérszomjuságból (kevés vért lehetne onnét szívni), hanem prot. önérzetem s öntudatomból kifolyólag, a mely nem tudja eltűrni, sőt szégyenli azt a szolgai hizelkedést, a melyet N. L. annyira nem a maga helyén és idején és oly émelgősen tanúsított. De hát igazolja magát N. L. a közgyűlésnek a le mondásra adott jkvi válaszával, a mit szorul szóra reprodukál is, nagyobb erősségül. Hát először is furcsa dolog, mikor valaki magát hívja tanuul saját maga mellett. Azt a jegyzőkönyvi pontot ugyanis N. L. maga szerkesztette. Ez a jegyzőkönyvi áradozás megérdemli, hogy köze lebbről megnézegessük. Azon kezdi, hogy a közgyűlés esperes urnák váratlanul jött és általános meglepetést keltő lemondását, méltányolva a lemondás indokát, elfogadja. óh óh ! Váratlanul jött ? Igazán ? S nyíltan meri azt állítani N. L. ur ? Hát a mint elrendeltetett a kér. gyűlés egyhangú határozatával a fegyelmi vizsgálat — B. ur személyes védekezése daczára is — nem kellett volna-e azonnal lemondania? Hát helyén való, hogy elnöktársának és püspökének kellett őt figyelmeztetni a lemondásra! És mégis váratlan és általános meglepetést keltő volt az a lemondás ? N. L. urra nézve látszik, hogy igen; de a kik az egyházmegyét nem esperesi allodiumnak tekintik, azoknak nem volt váratlan, habár meglepő volt is, mivel hihetetlen volt. Az se rossz, hogy „méltányolva a lemondás indokát“ t. i. egy egyházkerület által az esperes ellen elrendelt fegyelmi vizsgálatot. Ez már aztán valóban méltánylandó indok. „Neki bizalmat szavaz,“ mondja tovább N. L. ur. — Hát igaz, hogy egy misszionárius adminisztrátor, a kinek illetőleg gyülekezetének a választásoknál szavazata sincs, indítványozta, hogy „bizalom“ szavaztassék, de . .. conticuere omnes, intentique ora tenebant; s a kik hozzá szóltak is, érezve, hogy sem ideje, sem helye nincs most ily indítványnak, csak feszélyezetten és kítérőleg szóltak hozzá. Cs. t. b. pl. korainak deklarálta, ennélfogva aztán a világi elnök nem is enunciálta. Magának az indítványozónak beismerése szerint pedig „egyesek által nagyon is ellenszenvesen fogadtatott,“ sőt meg is támadtatott érte az indítványt tevő. Határozatba pedig az ment, hogy bizassék a megyei gondnok ur bölcseségére a határozat kimondása ; a ki azonban határozatot e tárgyban legalább a tárgyalás folyamán és befejeztével hallhatólag nem dekretált. S miután a házszab. 35. §-a szerint: „a gyűlési határozatok a közgyűlés által elfogadott szöveg szerint vezettetnek be a jegyzőkönyvbe“ — kérdem, van-e olyan logicus fő és egyenes judicium, a mely itt bizalmi szavazatot konstatálhat? Az a pont tartalmaz olyat is, a miről tárgyaláskor szó nem is volt, silány vádat az előző kormányzat ellen, a mi csak N. L. urnák nem tigris természetéből kifolyó nemes boszuja csupán. Nos, most már, mivel ez a pont a közgyűlésen felolvasva és hitelesítve nem volt: az egész bizalmi szavazat, sőt az egézz jegyzőkönyvi pont semmi egyéb, mint N. L.nek privát nézete, kompilácziója. Különösen megköszöni pedig N. L. azon békességre való igyekezetét (az esperesnek), a melylyel egyházmegyénkben azon békességet, a melyet oly sokáig nélkulölözött, — helyreállította.“ Nohát erről a békességről, melyet M.-Lad, Hatvan, Gyöngyös-Mellék, Galambok, Csurgó, M.-Atád és több más egyház majd föloszlásra vezetett háborgása czáfol agyon, ismét egy szó sem volt a gyűlésen és ha lett volna, bizonynyal homéri kaczajjal fogadtatott volna az espeiesi érának ily dicsőítése. Avagy érdemel-e dicséretet az a békességtörekvés, mely a baj forrását sohasem kereste föl, (kérdezze meg N. L. Csökölt, M.-Ladot, Gy.-Melléket, Hatvant), mely mindenkinek mindent elnézett, hogy neki is nézessék el minden, s mely minden bajt eltakart, mig nem lángra lobbant a hamu alatt izzott azon békesség, mely szült háborúságot, válságos helyzeteket idézett föl, unítárizmust teremtett s tömeges kitérésekkel, sőt megsemmisüléssel fenyegetett egész egyházakat, vidékeket, mig főtiszt, püspök ur nem jött reményt keltve, igazságot hangoztatva és békét teremtve. Ezt a rohadt bel.-somogyi békét veszi védelmébe N. L. hangzatos szavakkal, s azt szeretné tovább fenntartani boldog boldogtalannak küldözgetett kortes leveleivel (ad majorem B. glóriám): érezve, hogy ő ebbe az érába való csupán. Ez a rothadt béke ez, a mely
