Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-22 / 34. szám
537 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 538 hogy elmarad, ennélfogva fizikai idő sem volt minden egyház meglátogatására. Nem szép dolog olyan nagyokat — hangos szavakkal mondani, a miben csak parányi igazság van! A 2. 3. 4. 5. pontokra, mivel általánosságban vádol, de concret eseteket nem hoz fel — nem fetelek ; csak annyit mondok mégis, hogy az ezen pontokban felemlített hiányokról — sem lelkész, sem egyház — a közgyűlés előtt 'panaszt soha sem tett, igy azok, ha talán itt-ott megtörténhettek is — oly csekélységek voltak, hogy e miatt panaszkodni — senki érdemesnek nem tartotta . . . Ilyen kevésbbé fontos dolgokért — nem tisztességes dolog valakit pelengérre állítani. A 6. pontra válaszom ez: minden esetre szép dolog, ha egy vármegye, melynek ö/6-od része katholikus, egy ref. esperest tüntet ki bizalmával, s az állandó bizottság tagjává választja. Mi annyival is inkább örülhetünk neki, mert elődje — Körmendy Sándor ur — a ki még virilista is volt birtokai után a vármegyén — ilyen bizalommal soha sem dicsekedhetett. — Hogy mit és hogyan munkálkodhatott ? . . . arra azt felelem, már csupán jelenléte még ha soha semmit sem tett volna is — a mi pedig teljesen kizártnak látszik — használt az olyan ügyek elintézésénél, hol egyházunk érdekei forogtak szóban ; kadencziául — mert ezt kívánja — annyit mondok, hogy tisztességes, becsületes ember, csendben és zajtalanul szokott munkálkodni, csak a képmutató farizeusok szokták fújni a sipot, ütni a nagy dobot az utcza-szegleteken, mikor egy piczike jót cselekednek! A mi végül személyemet illeti, midőn úgy tüntet fel, mint egy nullát, s hogy én csupán Begedynek a creaturája vagyok — válaszom az, miszerint az nem az én szégyenem, — hanem egyedül az egyházmegyéé, mikor 1892- ben 62 szavazat közül 44-el egyh. m. aljegyzővé és 1895- ben, 62 szavazat közül 43-al egyházmegyei főjegyzővé választott. Annyit azonban egész nyugodt öntudattal és az igazságérzetnek ostentative provokálásával egész általánosságban elmondhatok magamról, hogy teljesen független vagyok, senkinek sem lekötelezettje, sem adósa nem vagyok, hogy crealhassam, soha senki arczul nem vert, sem szemben gazembernek nem titulált, egyházamtól téglát nem loptam, megvesztegethetés miatt el nem marasztaltattam, családi életemmel egyházamban botránkozást nem okoztam, szóval sem politikailag, sem egyházilag halott nem vagyok, hogy engem bárkinek kreálni kellene. Arczomba vágja, hogy merem az igazságérzetet ily ostentive provokálni ? Igenis merem, mert nekem sohasem mondták a közgyűlésen azt, hogy hazudom, sem azt, hogy swindler vagyok; senki nem mondta, hogy becsületről ne beszéljek, mert az nincs, senkinek pénzét évekig magamnál nem tartottam, fel nem használtam, igy hát nem sikkasztottam, utánam soha vigéczek nem szaladgáltak . . . törvényszék előtt soha nem állottam . . . pardon, ezer bocsánat . . . igenis állottam egyszer, azért mert Körmendy Sándor ur esperessége alatt jegyzőkönyvi hamisításról Írtam . . . és volt lelke beperelni, de mind a delegált mezőfiöldi egyházmegyei, mind az egyházkerületi consistorium felmentett egyhangúlag! . . . Igenis merem provokálni ostentatissime az ígazságérzetet és mindenkinek részrehajlatlan Ítéletét, mert én soha nyilvános gonoszságban nem jártam. Azt még szükségesnek tartom — a hangulat megértése és megismerése szempontjából megemlíteni, hogy egy megélemedett lelkésztársam, egy tiszteletben álló kiérdemült tanácsbiró — erősen hangsúlyozva, hogy ő nem az esperes embere — azt irta hozzám aug. 11-én, levelében: „kiben csak egy kevés emberi érzés van, undorral fordul el Ticitus „somogyi csodájától,“ a ki pap létére nem átalja paptársát, esperesét ily nemtelenül támadni meg, hogy a közönség előtt holtnak bélyegzi“ . . . Bezárom válaszomat azzal, hogy az ilyen Tacitusfé!e embereknél — a kikben nincs egy mákszemnyi keresztyéni szeretet — legalább ezer perczenttel feljebb állok becsület, tisztesség és igazságérzet tekintetében, tehát ezek engemet, sem senkit mást meg nem sérthetnek s csak annyit mondok én is a költővel : Gúnyoljatok . . . nékem a gúny Titőletek dicséret; Az volna a gúny, a szégyen, Melytől meg kellene égnem, Hogyha ti dicsérnétek! . . . Nagy Lajos. K tiny vismErtEtés. Egyházi beszédek. Irta Barla Szabó Károly. Budapest. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1897. Előfizetési ára 1 firt 20 kr. 118 lap. Barla Sz. Károly 'neve nem ismeretlen az egyházi irodalom terén s mi, a kik egyéniségét, népiességét s előbb megjelent dolgozatait ismerjük, teljes bizalommal s azon reményben sorakoztunk előfizetői sorába, hogy tőle ez úttal is nekünk való, jó, használható munkát kapunk. És reményünkben nem is csalatkoztunk. Nincs e könyvben egyetlen olyan beszéd sem, melyet a maga idejében el ne mondhatnánk; olyan ellenben több van, melyet elmondani is, hallgatni is gyönyörűség. Szerző beszédeit átalában bibliai kenetesség, szigorú tárgyszerűség, tiszta protestáns felfogás, nemesen egyszerű, magyaros, világos nyelvezet jellemzi. Nem hiányzik művéből itt-ott a költői emelkedetség és szónoki hatásosság sem. Ezen kiváló tulaj donok mellett azonban igen feltűnő szerzőnek azon eljárása, mely szerint a homiletikának a szerkezetre vonakozó szabályai álól magát csaknem teljesen emancipálja. Innen van már, hogy némemelyik beszédjéről (pl. V. sz.) meg sem lehet állapítani, hogy synthetikus-e, analytikusy-e sinthetikó-analytikus-e, vagy bibliai magyarázás-e ? — mert mindegyik és mégis egyiksem. Ily nagy szabadságot nem tartunk megengedhetőnek.— Vannak még egyes kisebb észrevételeink, melyeket a részletezésnél fogunk elmondani. Menjünk végig a 20 Beszéden. I. Adventi. Máté III. 4. E beszédet a VIII számúval együtt, melynek czime: Példázat a búza és konkolyról, (Máté XIII. 24—30) határozottan bibliamagyarázatnak minősítjük,
