Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-15 / 33. szám

517

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

rekvések helyett: csak mathematikai, fizikai igazságok tételei gyanánt akarná foglalkoztatni lelkünket, boldogítani szivünket, ha az ideális igazságok magas, utol nem érhető retortákba nem tehető világából, levezetne , a mindennapi élet rideg valóságai, tantételekkel bebizonyítható igazságai közé: megszűnnék vallás lenni, az nem lenne a mi: egy boldogító, lelkesítő, az emberiséget nemes törekvésekre buzdító üdv intézmény, hanem lenne egy uj tudomány ág, hasonlóan a többi tudományok sorához, mint a milyen & fizika, a chemia vagy a mathernatikai tudomány.

Ezredek óta kutat, vizsgálódik, okoskodik az emberiség a vallásos élet mezején, a történelem előtti időszaktól fogva, a hol csak következtetésekkel, őskori leletekkel puhatol, tapogatódzik az ember az együgyü fétis imádótól fogva, ki önalkotta cserép bálványaitól vár ki nem magyarázható föld feletti csodatevő erőt, Zoroaszter, Confucius, Buddha, majd legmagasabb csúcspont gyanánt Jézus mind-mind eszményi, ki nem érzékelhető, mindennapi búvárkodásnak eszközei segélyével meg nem alapítható igazságokat kutattak, kerestek, tettek vallásos tanaik alapjává.

Nem ideálisták voltak-e ők a szó legnemesebb értelmében? Eltértek tanaik az akkori világ tanaitól, ellentétben állottak a kor szellemével. Kezdetben nem tudta megérteni, felfogni a közvélemény, mégis a figyelem feléje fordul, az érdeklődés mind szélesebb körű, kezdetben csak egyes rokoni élek, majd mint többen-többen sereglettek közéjök, a kiknek szemeik lelkesedéstől, arezuk szokatlan fénytől ragyog, ajkukon a szó varázshatalma, egész valójukon valami földfeletti — nem emberi — égi vonás ömlik át s lassan-lassan milliók szegődnek követőikké, mert megtalálták a hangot, mely az emberi szív legérzékenyebb húrját hozza rezgésbe, mert érzi, látja a sokaság, hogy egy uj mező, egy uj világ tárul ki előtte, mely megvalósítani igyekszik legmerészebb álmait, betölteni legédesebb reményeit, mely kiragadja a mindennapiság porlepte gőzköréből, az eszményi, az ideális világ kristálytiszta levegőjű magaslataira.

Hiszen ha csak egyszerű kétszer-kettőhöz hasonló igazságok hirdetői lettek volna s lennének ők, ha csak megközelíthető, de utol nem érhető világot nem tártak volna fel az emberiség előtt: neveiket rég elfeledte volna az emberiség, vagy csak a szaktudományok mivelői ismernék : mint Harveit, ki a vérkeringés; Newtont, ki a nehézkedés; Galileit, ki a föld forgás; Hegelt, Kantot, kik a bölcsészet alaptörvényeit fedezték fel, vagy kutatták, keresték — mig most s igy emlékűket milliók kegyelete őrzi, sőt a hála, az imádat hangján emlegetik nevük az emberiség. A vallás szülőanyja, bölcsője, melengető dajkája mindenkor az idealizmus; a közönséges az általános felett kimagasló, messze kiemelkedő tiszta eszményiség, egy egész külön világ, egy a mindennapitól a környező valótól teljesen különálló, semmiféle emberi bölcsesség által különleges szabályok, tételek segélyével meg nem határozható, le nem vonható eszményi, lelki világ az. — ’'Xegbensőbb valójában, legnemesebb érzelmeiben érinti,

518

fogja körül az embert, hatása azért oly nagy, oly egyetemes, oly felemelő. . ; ;

Nézzük, vegyük legfőbb alapigazságát az Isten léteiét. Nincs az a kincseketérő telescop, nincs az a hatalmas műszer, mely bejárja, megvizsgálja bár az égbolt miriád csillagait, elemeire, alkatrészeire bontja a nap hold s a többi égi testek anyagait mégis csak, egyetlen rövidke tételt is tudna megteremtetni Isten létele mellett, vagy feltudná őt fedezni, a csillagos égbolt végeden labirintjaiban. A bölcsészet ez az emberi tudás összes ágait felölelő tudomány, megkisériette logikai következtetés utján induktiv vagy deduktiv módszere segélyével bölcsészeti igazság gyanánt állítani fel; tehát mintegy positiv tudást kijelenteni Isten léteiét; de egyik filozófus következtetéseit halomra döntötte a másik, s állított fel egy egy újabbat, mely mikéut elődje, éppen oly rövid életű.

Mig az egyszerű, a legközönségesebb soha tudományos műszereket nem látott bölcsességgel nem dicsekedhető emberi elme, mielőtt az emberi hatástalan képesség a jelenlegi bámulatos fokra kifejlődve lett volna: sejtette, látta, felismerte a mindenség urát, napbanl?, földben, csillagokban, most már fel a fűszálban, a felhőkkel ölelkezőczedrusban, a szellő lengedezésében, a menydörgés szavában : a világegyetem, a teremtettség legparányibb rejtekében, valamint legkiterjedtebb végtelenségben. Nincs neki pozitív igazságokra, megdönthetetlen tételekre szüksége, nem keres égő csipkebokrot, nem vakító fénjességü felhőt, mely neki Isten dicsőségét megmutassa : lelke mégis szárnyakat ölt, elméje felhág a számtalan világok mérhetetlen alkotmányára, s bár szédül a magasban, de érzi, látja, hiszi, vallja Isten léteiét s leborul decsősége előtt. Megkisérlették már nem egyszer, teljesen az értelem, a tapasztalatunk körébe eső következtetések, tények alapján állítani fel a vallásos rendszereket, ott voltak a rációnálisták, újabban ott az „Esz vallása“ czimü kísérlet, hasztalan, az ember nem logikai következtetést, nem egymásból folyó száraz paragrafusok lánczolatát, hanem egészen más, valami szellemi, ideális, magasztosabb dolgokat keres és óhajt vallásában.

És azok a czélok, melyeket kitűz maga elé, melyeknek megvalósításáért küzd, nem-e a legeszményiebben gondolkozó lélek oly virágai, mely csak századok, ezredek folyása alatt nyílik a maga teremtő szépségében és pompájában, sőt még akkor sem teljesen, mert minden pompáját, színgazdagságát, mámoritó illat árjának végetlenségét kifejteni a maga egészében mindenkor képtelen.

„Legyetek tökéletesek mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes.“ Lehet-e czél ennél ideálisabb, feladat megvalósithatlanabb. Elbizakodottan állunk az emberi elme egyegy bámulatos alkotása előtt, pedig csak elenyésző porszem számot sem tevő csekélység ama jelző végetlenségéhez képest.

„Szeressétek felebarátaitokat mint önön magatokat.“ Mikor fog vajjou az emberiség felemelkedhetni ez eszményi magaslatra, a hol megszűnik az ész, eltűnik a rideg számitó önzés s a krisztusi szeretet foglalja el helyét, mely álda azokat, a kik átkozzák, imádkozik azok-