Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-17 / 3. szám
Nyolczadik évfolyam. 3. szám. Pápa, 1897. január 17. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez Dr. Antal Géza felelős szerkesztő ozimére kiilclendők. Az egyház és iskola köréből. A dunántúli ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egész évre 4= frt, félévre 2 frt), Hirdetések, reolam atiók Kemenczky Lajos czimére, a lap kiadó hivatalához küldendők. Kiáltó szó a pusztában. .... - De ti kiáltotok a ti szivetek fájdalma miatt, és a ti telketeknek keserűsége miatt jajgattok. Ézsa. LXV: 14 Kiáltunk ismét. Mint már annyiszor kiál. tottunk. Szivünk teljességéből, lelkünk keserűségéből. Alázattal, — bogy senkinek ne vétsünk, s a szeretet és békesség hangján, — bogy senkit meg ne háboritsunk, mert az már csakugyan nagy bűn volna mitőlünk! . . . És mivel úgy sem fognak bennünket meghallani, sem a Synhedrium, sem a paloták, sem a király vitézi, - hát kiáltsunk csak be bátran — a pusztába. Egyszer, majd valamikor, — mégis csak feljut a szó Jeruzsálembe . . . Minden szentimentalizmust kerülve, a napi kérdések azon egyikéről akarunk megemlékezni, melyek évek, - mondják, évtizedek óta foglalkoztatják a társadalmat, a nélkül azonban, hogy a dolog érdeme csak egy lépést is tett volna előre. A lelkészi fizetések rendezését akarjuk e kijelentéssel érteni. Mig a müveit európai államok már rég ideje, hogy rendezkedtek ez ügyben, — daczára hogy az 1848. évi XX. t. ez. nálunk is megadta az irányt s letette a törvény fundamentomát: az ügy stagnál és végrehajtás nélkül marad, — ki tudja, hogy még mennyi ideig ? Hogy szóba merjük hozni mégis, — s hogy van bátorságunk kiáltani ismét: arra nekünk az különös, mélyen megszomoritó eset adott most alkalmat, melyet „a kolduló prot. papu történeté" bői bőven ismernek olvasóink is. Egy valaki, egy az anyagi gondok miatt lélekben összetört lelkésztestvérünk, a karácsonyi ünnepeket megelőző napokon, felirt a fővárosi politikai lapok egyikéhez — a „Magyar Hírlapidhoz,— hogy közvetítse valahogy baját, sa jótékony szeretet segélyével enyhítse a társadalom a családja nyomorát. A lapok természetesen tudomásul vették a dolgot és bő kommentár mellett hozták a világ elé. Csak egy volt, a „Sárospataki Lapok4“ mely keményebb szavakkal rótta meg a „piaczi koldust,“ — de a többi, nagyobb részvéttel s alaposabb kritikával bonczolván az eseményt — hasznos tanulságokat von le a társadalom számára, a melyeket méltó lesz legalább tudomás végett nekünk is megszívlelnünk. Kezdjük legelőször is a „Magyar Hírlapon.“ Ez a lap — minden politikai színárnyalattól menten, — úgy látszik, barátja a magyar protestáns papságnak, s a mennyire elfogulatlanok lehetünk, tapasztalnunk kell azt is, hogy prot. egyházunk érdekeit, — a maga módja szerint, — szolgálja, istápolja. Hiszen hacsak elfogult álláspontra nem lép, kötelessége is, hogy a közjót szolgálja. Hát, ez a lap, a „protestáns lelkészek nyomora“ czimü czikkében közölve és kommentálva azt az idézett levelet, a közügy érdekében méltatja a „kolduló prot. papot “ s azután a társulat, illetve a társadalomhoz fordul, s a tőle megszokott lendülettel kiált az intéző emberek fülébe, midőn ezt mondja: „Nem az egyesen kell itt segítenie az egyesnek, hanem az állam feladata orvosolni végre az egész testület nagy bajait, a melyek közepett lehetetlen, hogy azzal az önzetlenséggel, azzal az odaadással, azzal a minden gyanúsításon felülemelkedő tisztességgel töltse be szép és nélkülözhetetlen hivatását a magyar papi kaszt, a mely okvetlenül szükséges arra, hogy 3
