Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-17 / 3. szám
39 DUNÁNTULIPROTESTÁNS LAP. 40 mindvégig istápjául tekinthessük a papot a nemzet alsóbb osztályának ; hogy megbizbasunk mély honszerelmében, a mely besugározza környezetét s átszivárog belőle minden hívőjének lelkületébe. Hát csak arra való lenne a hatalmas állam, hogy szakadatlanul jogokat formáljon a maga számára, de kötelességéről tudni se akarjon?! Hát csak az Ígéreteknél maradunk mindvégig, a nélkül, hogy a beváltás komoly szándékának még csak jeleit is látnok?! S csudálja-e még valaki, ha ez a mérhetetlen közöny megrendíti a hitet a felsőbbség jóakaratában, szertetépi a jobb jövőbe vetett bizalomnak amúgy is csak pókhálószálait? ! Ha Magyarországon igy pusztulhat, senyvedhet a magyarság igazi bajnok serege: kit fog meglepni a nemzetiségek megerősödése ? Minden papságnak tisztelet, a mig erkölcsnemesitő utakon haladva, akár önfeláldozással is, hazafias marad. A protestáns papságról, a mely pedig a reformok által a legtöbbet szenvedi, e czimen bizony a legnagyobb fokú tisztelet hangján emlékezhetünk meg.“............................................................... — Ez a hang nemcsak lojális, de határozottan korszerű s az irántunk tanúsított rokonszenv mellett, magába foglalni akarja azt is, a mit mi — a prot. egyház — megérdemel, a mire a történet bizonysága mellett rászolgált, t. i. hogy egyházunk a haza és magyarság védbástyája ma is. És imigy beszél az Ugrón fraetio hivatalos lapja a „Népszövetség“ is. Az is kommentálja „a kolduló pap“ levelét, s miután elmondotta „kárpótlást az egyházaknaku czimti ezikkében a magáét, azután igy folytatja: „Olyan állapotot mint e szegény levélíró lelkészé, az államnak eltűrni nem szabad. Az 1848, évi XX. törvényczikk azt rendeli, hogy a bevett vallásfelekezetek lelkészi és iskolai kiadásait az állam viselje. Es a törvény nincsen végrehajtva. A maga szószerinti értelmében nem is lehet végrehajtani, de ezen törvény szelleme és az osztó igazság megkívánja, hogy ha az állam egy uj törvény által megapasztotta a papok jövedelmeit, s ha a kath- lelkészek javadalmain segítenek a kongrua rendezése által: akkor a protestáns papokat sem szabad nyomorban hagyni. Isten és ember előtt kárpótlás illeti meg őket, épen miként a nemességet megillette az úrbéri váltság által. Az erdélyi részekben lakó szász papok, mikor megszűnt a dézma, kárpótlásban részesültek. A kisebb királyi haszonélvezetek tulajdonosai, mikor megszűnt a korcsmaregálé, szintén kárpótlást kaptak. Szóval az állam igen gyakran jön, kivált középitkezésnél abba a helyzetbe, hogy a közjó okából elveszi valakinek a tulajdonát; de mindig pótolni tartozik a kárt. Ezúttal az anyakönyvvezetést és a házaság kötést vette ki az állam az egyház kezéből. A mi pénzbeli kár ebből származott, azt bizony pótolni kell. Még pedig pótolni kell nem évről évre alamizsnaképen, hogy az esetről-esetre alakuló többség szavazza meg a képviselőházban, s hogy úgy nézzen ki a dolog, mint ha a kormány gráciájából, mint segélyt kapják a papok ezt a kis jövedelmet; hanem törvényt kell a kárpótlás minőségéről alkotni s azt egyszere vinkulált kötvények alakjában, tőke gyanánt kell az egyháznak, a szenvedett veszteség arányában átadni. Ezzel a kormány teljesíteni fog egy jogosult reményt, s a képviselőház le róni egy szent kötelességet“. Politikai irányt természetesen nem keresünk egyik Lapnál is, közölték a dolgot, és hogy megemlékeztek rólunk, — csakis hálával fogadjuk. De a „Sárospataki Lapok“ más egyházi szemüvegen nézve az ügj^et, nem fogja pártját a „kolduló testvérnek,“ sőt, a mint azt a magasabb szempontok igénylik, megróvja a szegény lutheránus atyafit, — és a mint az hozzánk az ur szolgáihoz ülik, az Úrhoz utasítja a magáról megfelejtkezettet, mondván : „Hogy prot. papságunknak egyik része, mondjuk: a nagyobbik része szegény, itt-ott bizony a szükölködésig szegény ; hogy e miatt sok-sok papi családban nem telik karácsonyi ajándákra se az apró népnek, se a családfőnek; ez tény, szomorú tény — talán — de nem szégyenletes. Hogy egyik vagy másik, sőt a nagyobbik rész különösebben is megfogyatkozik és segítségre szorul, és e miatt annak módja szerint az illetékes egyházi intézményeknél keres, talál gyámolitást: ez is tény, sokszor sovány tény, de nincsen benne semmi lealázó. Nem, óh ezek miatt nem esik folt sem a szegényes paláston, sem a Luther-köpönyegen és még kevésbé esik szenny vagy mocsok a puritán papi jellemen. Aztán, legalább még eddig, példa volt az ev. papság a hitben és szeretetben; a hitben, hogy az Ur gondot visel, a szeretetben, mely „hosszutürő, nem irigykedik, nem cselekszik éktelenül, nem keresi csak az Ő maga hasznát: mely mindent reményi, mindent eltűr és soha el nem fogy“ . . . De hogy közülünk bárki is tarisznyává alakítsa a palástot, vagy a köpönyeget és úgy állítson a világ piaczára kérkedni a nyomorúságával: hogy közülünk akár ki is katedrájából utczaszegletet^ önmagából piaczi koldust csináljon: ez még eddig nem történt csak most, csak az „egy ev. lelkész“ áltál és ez bizony már szégyenletetes is, meg lealázó is ! Az az ev. pap, a ki magért koldul, az övéiért koldul, a ki a biblia mellett az elbutulástól fél, az már nem az Ur szegénye, nem ev. pap, hanem lelki koldus, kolduló pap. Maga minősítette magát annak. Múljék el vele a példája, és neve! . . . Egyházunk nagy oszloposai, magasban ülő látnokaink! Mikor kél már el egünkön a betlehemi csillag! ? “................... No aztán pártunkra kél a „Szabad Sajtóban“ a mi kollegánk Péntek Ferencz is, s mint a ki jól véli ismerni ügyes bajainkat, egész nyiltan és leplezgetés nélkül mondja oda, (ne legyünk igazságtalanok és mondjuk ki, hogy igaza van), midőn a társadalom tudtára hozza még a hitelviszonyait is a prot. lelkészi karnak, ezt mondva: „A kétségbeesés jajkiáltásai itt-ott egyszer-egyszer tulhangzanak a világ zaján, ne kárhoztasuk, ne vádoljuk a kesergőket, mert a nyomort elfedezni, tagadni nem lehet. Többször volt már arról szó, hogy a protestáns lelkészek adóssága megközelíti a milliót. Az egyik aratástól a másikig rendesen hitelből élnek, és termékeiket még aratás előtt eladják. — Mi lesz ebből ? Ezt kérdezte közélebbről egy fiatalabb lelkész öreg esperesétől. — Hát széthullunk öcsém, mint az oldott kéve, volt reá a szomorú felelet. Igen széthullunk, menthetetlenül elveszünk, ha gyors segély nem érkezik, mert a protestáns papság a dekádenczia szomorú lejtőjén napról-napra lejebb sülyed és képtelen maga hivatásának megfelelni. Éppen azért mi is azt kérdezzük:
