Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

423

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

424

Harminczéves találkozó.

Ritka kedves összejövetelt, mondhatnám ünnepélyt rendeztek városunkban junius hó 26-án azok az immár teljes férfikorban levő egykori pápai tanulók, a kik 1867- ben tették le az érettségi vizsgát. Úgy mondják, hogy ez az összejövetel az elválás és a találkozás közt levő hoszszu idő 30 esztendőnél fogva páratlan azon találkozások sorozatában, mit a pápai ev. ref. főiskolában érettségi vizsgát tett tanulók egymáshoz és az alma máterhez való ragaszkodása és hűsége szül. De páratlan ez a találkozás azért is, mert nem 30 évvel ez előtt tett Ígéret hozta össze közelből és távolból a vidékről és az ország fővárosából a jó barátokat, hanem egy osztálytársuknak nagy dicséretre érdemes, kitünően bevált kezdeményezése. - Negyvenötén valának, a kik 1867-ben a pápai főiskolában érettségi vizsgát tevének ; s e 45-ből 30 év múlva viszont ölelte egymást 21; táviratban és levélben fejezte ki az összejövetelről való elmaradása felett érzett fájdalmát 4. Megjelentek a következőit: Somogyi Kálmán ref. lelkész (Ádánd), Rácz Gyula ügyvéd (Enyiug), Szabó Zsigmond ref. lelkész (Győr), Bakó Imre ref. lelkész (V.Hidvég), Dózsa József ref. lelkész nejével (Tata), Baditz Lajos kir. közjegyző (Kapuvár), Juhász Pál ref. espereslelkész (N.-Salló), Müller Adolf izr. főtanitó (Budapest), Konkoly Kálmán megyei árvaszéki ülnök (R.-Komárom), Kohn Jakab járásbiró (Bécs), Jezerniczky Kálmán ref. lelkész (Terestyén-Szecsőd), Marton Ignácz izr. hitoktató (Pápa), Pap Elek ref. lelkész (Zsigárd), Barthalos István ügyvéd (Pápa), Baditz Otto festőművész (Budapest), Boncz Gyula ref. lelkész leányával (Szt.-Benedek), Kiausz Adolf ügyvéd (Sopron), Petrovics László ügyvéd (Budapest- Kőbánya), Szentmiklósy Gyula főszolgabíró (Tapolcza), Bódog Tamás földbirtokos (Ns.-Szalók), Fehér Kálmán ügyvéd (R.-Komárom).

Előző estve, t. i. 25-én már együtt volt a Griff ben a társaság jó része. A viszontlátás édes öröme persze, hogy igen beszédessé tett mindenkit. Ugyancsak erősen megdagadt és sebesen hömpölygött az emlékezés folyama. — Az egykori tanárok és tanulótársak jó mondatai, mulattató különczségei voltak ezúttal főleg a társalgás tárgyai.

Másnap reggel 8 órakor összejött az egész társaság az uj kollégium nagytermében, a hol Rácz Gyula az öszszejövetel tervezője, főfő rendezője baráti meleg szívvel üdvözölte a megjelenteket. Innen még élő két tanárukhoz Kiss János és Tóth Dániel urakhoz mentek tisztelegni, a kiket egyúttal a társas ebédre vendégeikül is meghívtak. 11 órakor pedig boldogult tanáraik sírjait keresték fel és koszoruzták meg. Végezetre Szabó Zsigmond győri lelkész a következő klasszikus beszédet mondta el:

Kedves Barátim!

Azon az utón, melyet életútjának neveznek, megálltunk egy pillanatra. A szélrózsa minden irányú* küllőiről visszatértünk erre a pontra, a melyről 30 évvel ezelőtt érettségi bizonyitványnyal kezünkben, a remény duzzadó vitorlájával szivünkben, az élet bizonytalan vizeire kiindultunk.

30 év az ember életéből nagy idő: közülünk többet csöndes emberré tett; minket pedig, kik még fent evezünk, annyira megviselt és elváltoztatott, hogy alig ismerünk egymásra. 30 évvel ezelőtt ifjak, telve idealizmussal, lelkesedéssel, az élet és világ naiv felfogásával ; most — túl a delelőn — már-már öregek vagyunk, ősz vagy őszülő fürtökkel, talán szakadozott vitorlával, tépett reményekkel, mindenesetre tapasztalattal, világ- és emberismerettel gazdagon.

Összejöttünk, hogy elmondjuk egymásnak *. 30 év alatt hol jártunk, mit tettünk, — mint ahogy a szülői háztól sokáig messze-távol járt testvérek hazalátogatva elmondják egymásnak bánatukat, örömüket.

De teljes volna-e a mi társaságunk ti nélkületek, nagy nevű néhai professzoraink? Hiszen a mivé lettünk, Isten után nagyrészben nektek köszönhetjük, sajkáinkat a nagy útra ti szereltétek fel evezővel, vitorlával, horgonynyal, delejtüvel, utravalóval, hogy a sziklákon össze ne törjünk, az örvényekben el ne merüljünk, viharban az erőből és önbizalomból ki ne fogyjunk.

Fájdalom, tivéletek már csak a csöndes országban találkozhatunk.

Tarczy ! ki világot gyújtottál előttünk a számok sötét labirintjában s hatalmas szellemeddel meghordoztál minket égen, földön, a végtelenség rejtelmes világában ;

Bocsor! ki megismertettél a világ folyásával, nemzetünk történetével és soha nem hamvadó lángra lobogtattad keblünkben a honszerelem tüzét;

Vali! ki játszva kalauzoltál az élő és holt világ szindus birodalmában, s áldott gyermeteg kedélyed derűjében megfiirdött szellemünket fel-fel frissítetted a terhes, unott napi munka közben ;

Szilágyi! Róma és Athén bölcse te, Cicero, Demosthenes és Cato egy személyben. Még most is érezzük az illatot, melyet Fiatium virágos mezején beszivtunk; még most is szájunkban az ize a nektárnak, melyet az Olimpon mulató istenek asztaláról nyújtottál nekünk;

Szabó Károly ! a szorgalmas, önmagát is folyton képző tanár mintaképe, te, ki a nemzeti költészet és irodalom, mint saját házunk virágos kertjében s a bölcselet szövevényes utjain jártál előttünk,—

Keblünkben emelt szobrotokból 30 év vihara csak egy porszemnyit se volt képes lesodorni.

Ti nem haltatok meg, csak nyugodni tértetek ; a halhatatlanok pantheonjában díszhelyet váltottatok magatoknak.

Az emlékezés lobogó fényében itt álltok előttünk, glória-koronával ragyogó gigászai a szellemvilágnak,—s minél előbbre haladunk utunkon s minél közelebb jutunk hozzátok, annál nagyobbra nő nemes alakotok a csak anyagiak után futkározás mai törpe világa felett!

Itt állunk előttetek, hogy beszámoljunk nektek, mint egy szent areopágnak, a talentumokról, a mikkel utrabocsátottatok bennünket.

Eljöttünk, hogy soha nem halványuló hálánk, szeretetünk s kegyeletünk összehordott virágaiból koszorút fonjunk fényes homlokotok köré s tele aggassuk pantheon-27*