Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-25 / 17. szám
267 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 268 rémült, lélekjelenlétét vesztett, tanácstalanul álló ember képe, kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. És e jelenetnek furcsasága ma már nem a komikus oldalával hat rám, hanem a kínosan szánalomra gerjesztő voltával. Ha egyházi életünk mezején tarlózunk a legutóbbi évek eseményeit tartva szem előtt, temérdek szakasztott ily szánalmas furcsaságra találunk. Az uj egyházpolitikai törvények életbeléptetésével beköszöntött uj korszak hatalmas erővel rázott fel benünket szendergésünkből. Mi pedig a közvetlen veszély által megriasztott embert jellemző ideges kapkodással nyújtottuk ki kezeinket védő eszközök után. A meglepetés első pillanata elmúlt, de azért ma is sokan tehetetlenül és tanácstalanul állanak- A hamis próféták, a kik békességet hirdettek, a bajok létezését tagadták, holott nem vala békesség, de annál több baj — lassanként elnémultak. Már majdnem mindenek belátják, hogy van baj igenis. — Az egyház épülete bomladozik itt is, ott is. Itt a szekták, amott a felekezetnélküliség harapódzik el. A hitbuzgóság eltűnt, annál inkább bővölködik a közöny. Érzi mindenki, hogy tenui kell valamit. Igen, de mit ? Ennél a kérdésnél azután gazdagon felburjánoztak a furcsaságok. Akadtak éles szemű, gondolkodó egyének, a kiknek tekintete lehatott a bajok gyökeréig. De mikor rámutattak mindennemű bajaink gyógyszerére, mikor hangoztatták, hogy első sorban is a hitbuzgóságot kell felébreszteni ; e végből az ige magvetői több buzgósággal s nagyobb körültekintéssel hintsék el az evangeliom áldott magvait; a z Ur szőlőjében dolgozó munkások nagyobb serénységgel forgolódjanak hivatalos munkáikban ; — a templomi igehirdetés sikeresebbé tételére másoktól már kipróbált és hasznosnak talált segédeszközöket vegyenek alkalmazásba: no hiszen, lett erre riadal. Képmutatáskodás, farizeuskodás az egész, az volt rá sokaknak a válasza. Eszelősködnek, mondták mások. Igazán vigasztaló, hogy Pál apostolnak is moudták azt (api. 2624) sőt magáról a Jézusról is (Márk. 321), mikor pedig sürgetésük miatt kellemetlenekké kezdettek válni, hogy tőlük megszabaduljunk, akadtak némelyek, a kik súlyos vádakkal léptek föl elleuök. Ilyenformán okoskodtak: ni-ni, mit akarnak ezek ? Még azt merik mondani, hogy az a sem hév, sem hideg állapot, melyben leledzünk, nem igazi keresztyénség és hogy sikerrel munkálkodhassunk, magunkat kell először reformálnunk, hát nem valóságos baptisták, hát nem nazarénus apostolok ezek? Azt ugyan mindenki tudja, hogy a baptisták, a nazarénusok már évtizedekkel ezelőtt felléptek a vérpangásban szenvedő gyülekezeteinkben. De hát rossz hírbe hozásra azért igen alkalmas vád ez. Valamint a socialismus vádja is. Erről is tudja mindenki, hogy csak ott verhet gyökeret, ott terjedhet, a hol a társadalmi viszonyok megromlottak. De ha a pápista irók még a reformáczió előtti paraszt lázadásokat is a Útjavításnak merték tulajdonítani, miért ne Írhatnák ők is a socialismust az evangeliom őszinte barátai számlájára ? Mivel pedig még mindig nem akartak megfélemleni, hát egy még súlyosabb vádat kellett kitalálni. A hazafiság nem érdem, hanem kötelesség. A hazafiatlanság pedig ocsmány bűn. Az ős keresztyének ellen sikerrel alkalmazták ezt a vádat a pogányok, valamint a római akolból a protestások ellen is a reformáczió idején. Nosza hát fogjuk rájuk, hogy rossz hazafiak ! És csakugyan ezt a vádat is hallottuk immár hangoztatni, a munkára serkentő, tehát fölöttébb veszedelmes emberek ellen. A ki nem resteli a fáradságot, számtalan ily furcsaságot böngészhet ki némely egyházi lapokból, kiváltképpen egy, egyébiránt tekintélyes egyházi lapunk excellál ezekenk gyártásában. A ki figj^elemmel és elmélkedve olvassa e lap számait, azt hiszem rendesen kérdőjellé változik át. Alig van száma, melyben egy vagy más bajunk szellőztetve ne volna, de nyomban, a másik oldalon már az egyedüli remediumok agyon gyanúsítását, dorongolását olvashatjuk. Még e lap, a Debreczeni Protestáns Lap, furcsaságai között is legfurcsábbnak találom azt a kis megjegyzést, melyet a nevezett közlöny 11-ik számának egy vegyes híréhez fűzve olvastam. E hírben „példának okáért“ az adatik tudtára a nyájas olvasóknak, hogy a pozsonyi ág. ev. tlieol. akad. tanári kara, a böjti és adventi időkben, kiváló erők közreműködésével „Protestáns esték“ czimén, a vallás, nevelés, történelem és társadalom körébe vágó közérdekű dolgokról építő és ismeretterjesztő felolvasásokat rendezett. Az e hírhez csatolt fölöttébb figyelemre méltó megjegyzés pedig igy hangzik: „Hát nálunk mikor történik már valami ehhez hasonló! ? Egy ízben már a fiatalság próbált megmozdulni, de elcsititottuk, mert ez a mi feladatunk. Ha még egyszer megmozdul, akkor vájjon mit mondunk neki ?“ Mennyi ellenmondás, mily nagymérvű tanácstalanság ri ki ebből a néhány mondatból! ügy hangzik mintha vágynának is, de rettegnének is valamit tenni. Mintha attól félnének, hogy az ifjúság nem halt meg egészen, hanem csak szunnyadoz? És hogy egyszer csakugyan felserken álmából az ifjúság^ vájjon mit fognak néki mondani ? Mit . . ? Bizony rettenetes gondot és fejtörést adhat ez a kérdés, hogy tudhatnám én ? Mikor ők, az intézők se tudják ? Hát az már magába véve is nem a legnagyobb furcsaság-e, hogy egyházi lap abban találja feladatát, hogy az egyházi élet élénkítését czélzó mozgalmakat, a melyek után különben titkon epedezik — elnyomjon, elfojtson ?! Ilyesmi is csak Magyarországon történhetik meg *.) E jó lap tépelődéseire önként eszébe jut az embernek az a jó öreg orvos, a ki az újabb gyógyítási móddal sehogy sincs kibékülve. A bacillusokat, mikrobákat, baktériumokat etc. humbugnak tartja. A szérummal való gyógykezelést kuruzslásnak tekinti. Rá se hederit arra, hogy az uj módszerrel 10—20-szor annyi beteg kigyógyul; mert ha a régi gyógyítási módszer szerint kevesen gyógyultak *) Olvasóink talán olvasták azt a heves polémiát mely a belmisszió egyik buzgó munkása Szabó Aladár s a Debr. Prot. Lap és az erdélyi Protestáns Közlöny szerkesztői közt lefolyt. Jövő számunkban foglalkozunk az egész kérdései, most csak miután t. munkatársunk czikkében elitéli a Debr. prot. lapot, annyit jegyzőnk meg, hogy laptársunk nem a czélt: az evangelizálást helyteleníti, hanem^ azokat az eszközöket, melyeket egyesek e czél érdekében megragadtak S z e r k.
