Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-25 / 17. szám
269 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 270 is föl, de legalább, a kik meghaltak, az igazi orvosi tudomány szabályai szerint haltak meg. Ez pedig az öreg orvos állítása szerint nagy vigasztalás. E sok furcsaság és a benuök nyilvánuló dühöngés, a mögöttük rejtőzködő gyűlölködés láttára igazán kétségbe kellene esnünk egyházunk jövője, sorsa felől, ha nem tudnók a történelemből, hogy az emberiség mindenkor nagy ellenszenvvel fogadta eleinte azt, a mi igaz javára vált. Minél jobbat akart valaki embertársaival és embertársaiért tenni, annál vakabb és ádázabb dühvei fordultak ellene az emberek. Nem a zsidók voltak az egyedüli nép, mely prófétáit üldözte és megkövezte. Más nép is, minden nép igy szokott elbánni azokkal, a kikre később áldással gondolnak vissza és a kiknek nevét a késő utódok dicsekedve emlegetik. Hogy jól van-e ez igy, azt most nem feszegetem. De az tény, hogy igy van. És épen ez tölt el reménynyel. Mert ez egyik félnek határozottsága, a másiknak szánalmas tanácstalansága, az egyik félnek önfeláldozó ébresztő munkája, a másiknak erre reágáló dühkitöréses ádáz gyűlölködése mutatja, hogy nem haltunk meg egészem És ebből az öszszegabalyodásból illő fermentálás után egy erőteljes, tevékeny eg)házi élet fog kifejlődni. Vajha minél elébb keresztül mennénk a megújhodás proczesszusán. A helyzet már is tisztult. Roma locuta est. A pápa nihil immovetur-ya. elhangzott. így remélhetjük, hogy azok, a kiket sokféle bajaink, a Wolafkák ragadozásai, a szekták harácsolásai nem tudtak tevékenységre serkenteni és a kiknek kezében az evangeliom, a helvét hitvallás gyenge és erőtelen eszközzé vált: legalább a fennen hirdetett hazaszeretet által valami, akármily parányi, de mégis valami kis akczióra fognak töllelkesülni. Előre is üdvö-‘ zöljük ezt az akcziót. Mert igy szólunk Pál apostollal: „Némelyek pedig irigység és versengés által: némelyek pedig jó akaratból is prédikálják a Krisztust. . . micsodát annak okáért? Akármi módon, akár képmutatás szerint, akár igaz szívvel, a Krisztus predikáltatik ; és ezen örülök én most, ezután is fogok örülni.“ (Fii. 113. 18). Csizmadia Lajos. Rövid válasz Fülöp József urnák. A D. Prot. Lap f. é. 16. számában közli Fülöp kollégám azt az értekezést, a mit az 1895. évben az egyházkerületi lelkészi értekezleten olvasott fel. Közleményéhez irt bevezetésében azt mondja, hogy nem jól emlékszem e felolvasására. Pedig jól emlékszem, csakhogy a mikor én a papnövendékek gyakorlati kiképzésére czélzó némely dologról e lap márcz. 14-diki számában említést tettem — nem erre a felolvasásra gondoltam. Arra a vezérczikkre gondoltam én, a mit Fülöp kolléga ur a D. Pr. L. 1895. évi 16. sz.-ban bocsátott közre s a melyben a többek közt igy szól: „a lelkészi működés a közel jövőben nagyot változik, s a lelkész megszűnvén hivatalnok lenni, apostoli hivatásának kell, hogy éljen. S valljuk meg, hogy erre a czélra kevés készület történt. Azok, a kik künn működnek már az életben, most kezdenek itt és ott lassan mozogni. De azoknak előkészítésében, a kik még csak ki fognak lépni, mondhatnám majdnem minden a régiben van. Mégis azonban Pesten (Brassai bácsi úgy Írná, hogy Budapesten) Patakon, Debreczenben már mozognak. Különösen Debreczenben közelebb Balogh Ferencz szép szavakkal, meggyőzően mutatta ki, miként készüljön hivatására a jövő lelkészi kara. Megvallom, nem érint kellemesen az, hogy nálunk még semmi sem történt. Tudomásom legalább nincs róla.“ Ez a kijelentés nekem igen föltűnt, de ép úgy föltűnt az is, hogy a szerkesztő, a ki theologiai tanár volt, egy szó megjegyzést se fűzött hozzá*). Pedig hát az elitélés az egész tanári kart, sőt a főiskolai igazgató tanácsot, a látogató bizottságot, de még magát a püspök; urat is sújtotta, mert ezek közül mindenkinek közeli kötelessége gondoskodni arról, hogy megtörténjék minden, a mi a papnövendékek kiképzésére szükséges. Föltűnt az is, hogy nem sorolta föl azokat az örvendetes jelenségeket, a miknek alapján — valószínűen — megdicséri, vagy legalább fölibénk emeli Budapestet, Patakot, Debreczent, tehát minden ref. theol. akadémiát, a kolozsvári theol. fakultás akkor még nem létezett. Csak Debreczenről, a legjobban kiemeltről mond annyit, hogy ott B. F. szép szavakkal lelkesítette a papnövendékeket a pályájukhoz illő komoly készülésre. De hát csak nem gondolja talán hogy ezt mi is, meg mások is hasonlókép meg ne cselekednék ? Ez a legkevesebb, a mit tehetünk s tennünk kell. Az említett vezérczikknél jóval későbbi s lapunk múlt számában olvasható felolvasásában részletesen megjelöli azokat a reformokat a miket szükségeseknek tart. Ezek : 1. a papnövendékeknek a bibliamagyarázat és kátémagyarázatban való gyakorlása. Az elsőről azt hiszi, hogy mindenütt megtörténik. Én is azt hiszem. Hogy a heidelbergi káté magyarázatában is hasonlókép gyakoroltatnának a theologusok, arról én se tudok. Hiszem azonban, hogy Patakon épen nem gyakoroltatnak. De hát először is, katechetikát mindenütt hallgatnak és a homiletikában is kapnak épen a gyülekezetben való káiémagyarázásra általános szabályokat. A ki pedig a theol. négy évfolyamának elvégzése után, a kátéban lev.ő felvilágosító kérdések és összehordott szentirási helyek segélyével se tudna — ha akar — megfelő népszerű kátémagyarázatot tartani, ez csakugyan nem való papnak. Ahhoz pedig, hogy a papnövendékek tényleg végezzék a konfirmácziói oktatást akár a főgimnáziumban, akár a ref. gyülekezetben, nem lenne elégséges magának a tanári karnak óhajtása; különben a kikkel e fölvetett gondolatról beszéltem, azok mind kivihetetlennek tartják azt. Azt azonban, hogy a mikor a katechetika előadatik, hetenként egy órán az elemi iskola megfelő növendékeivel, vagy legalább azok közül néhánnyal gyakorló órákat tartsanak a bibliatörténet, egyháztörténet, bibliaismertetés, hit és erkölcstan tanításából — szerintem is kivihető volna, *) Tisztelt elődöm valószínűleg arra várt, hogy ez más oldalról fog megtörténni. S z e r k.
