Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-03-08 / 10. szám
147 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 148 egy sem nyerte meg tetszésemet egy vagy más ok folytán. Nekem e tekintetben meg van saját nézetem, melyet előadni szándékozom épen e czikk keretében. Hogy az évi befizetés — tekintettel az egyetemes gyámintézettel szemben tartozó kötelezettség terhére — megszüntetendő, az kétségtelen. Hogy az 1896 előtt már segélyre jogosultaknak járuléka a jövőben sem szenvedhet csorbát, az is az igazság és méltányosság követelménye. A kérdés tehát íőkép két dolog körül forog. Az egyik, hogy miként nyerjen kielégitést a most élő lelkészeknek egyházmegyei gyámoldájukkal szemben fennálló jogosultsága — s a másik, hogy mi történjék a gyűjtött tőkével? Az első kérdésnél nézetem az: kapja vissza minden lelkész az általa telj esitett befizetést — úgy az alap — mint az évi járulékokat 6°|0-os kamattal. Ennyihez joga lehet, többhöz nem. — Mert azon hangoztatott nézet, hogy az egyház megyei gyámolda teljesitse minden lelkész után a befizetést az egyetemes gyámintézetbe: egyáltalában nem jogosult Hogyan egyezhetnék az meg ugyanis az igazsággal, hogy esetleg egykét-három éves lelkész után többet fizessen az alap mint egy 15—20 éves után, a ki végre is több jogot szerzett hozzá magának? A másik kérdésre nézve úgy vélekedem, hogy az igy még fennmaradó tőke minden körülmények között fentartandó továbbra is. Mert arról, mint már igazán az özvegyek és árvák számára hagyott és gyűjtött alapítványról a most élő lelkészi karnak intézkedni, hova fordításáról határozni sem nem illik, sem nem szabad. A megmaradott tőke jövedelméből mindenek előtt kell, hogy biztosittassék a most segélyezettek szokásos járuléka, — mind addig mig élnek, vagy jogosultságukat el nem vesztik. — A fennmaradó kamat jövedelemhez, valamint később majd az egészhez is jogosultak lennének minden azon egyházmegyében szolgált lelkészek özvegyei és árvái, melynek módozata új szabályzatban lenne megállapítandó. Mert hogy az egyházmegyei gyámoldák részére tett alapítványok s a már elhalt lelkészek befizetései is olyan alapítványok, melyekről másként intézkedni senkinek joga nincs, a fölött, azt hiszem, senki sem fog vitatkozni. Lenne bármily szép az a czél, melyre fordítani határoznák, eredeti rendeltetésétől vonatnék el szentségtelen kezekkel. Ezek szerint tehát ki van zárva még annak a tervezetnek a lehetősége is, hogy a megmaradó tőke jövedelméből a lelkészeknek egyetemes gyámintézeti járulékai fizettessenek; miután mint már kimutattam — annak kamataihoz nem az élő lelkészeknek, hanem özvegyeik és árváiknak van elvitázhatlan jogos igényük. Bővebben a tárgyról szólani feleslegesnek tartom. De ezeket óhajtottam elmondani, hogy egygyel több megoldási mód legyen nyilvánosságra hozva. Azután majd győzzön a jobb! Fülöp József. Régiségek. Adatok a szentantalfai reform, egyház történetéhez. Valahányszor egy-egy elsárgult régi feljegyzésre találok, melyből ref. egyházunk múltjára vonatkozólag valamit tanulhatok, mindig felujulnak lelkemben Cato örökre igaz szavai.: „őrizzük, tartsuk fen emlékc-inket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek azok, s ez által is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétesebb a jövő.“ A mi egyházaink történetére vonatkozó emlékeknek legnagyobb részét megemésztette az idők vaskeze ; a mi meg van, azt legalább mentsük meg az enyészettől, mig olvashatók a penészes levelek. Ebből a szempontból közlöm a szentalfa. ref. egyházra vonatkozó tanúhallgatási jegyzőkönyveket. Ezen egyházunk 1659. évben anyaegyház volt; egy végrendeleten olvasom Vépi Sándor szentantalfai ref. lelkész nevét, de az ezután következő időben, a helység lakosai, legnagyobb részben a kurucz háború félelmei miatt, bátorságosabb helyekre vonultak, s igy elnéptelenedvén, a szomszéd csicsói anyaegyházhoz tartoztak. Birtokosai köznemesek lévén, minden áron igyekeztek, hogy lelkészük és tanitójuk lehessen, mint volt a régi időben. Folyamodványaikban, melyeket vallásuk szabad gyakorlata megnyerhetésért Mária Terézia és II. József uralkodókhoz beadtak, mindig hivatkoztak XVII. századi anyaegyházi jellegükre, jóllehet az 1759. évi tanuhallgatási jegyzőkönyvekkel ezt bizonyítani nagyon nehéz. Hogyan is emlékezhettek volna a kihallgatott tanuk vissza százesztendei időre, mikor ez alatt az egész Szentantalfalu majdnem teljesen lakosok nélkül maradt. De azon tény, hogy a prédikátornak földje, rétje, szülőföldje az 1750-es években is megvolt, mindenesetre bizonyít a rendezett viszonyú egyház mellett. Nem lehet czélom minden áron az antalfai egyház régiségét bizonyítani, de nem hallgathatom el azt, a mit erre nézve találtam. Az említett adaton kívül előttem van „Dómján Péter és Vörös Ist\án meghagyott özvegyének Pálfi Katalinnak“ azon záloglevele, mely 1659. október 19-én kelt, s a melyben „zálogba adja Szentan-