Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

5

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

6

vőben is. A leglelkesebb és legönfeláldozóbb munkásságot kell valamennyiünknek kifejteni egyházunk felvirágoztatása s a valódi protestáns szellem fenntartása érdekében már csak azért is, hogy mint befolyásos tényezők e haza közéletében szellemünkkel áthassuk többi polgártársainkat is, és igy biztosíthassuk nemzetünk számára a szép, fejlődésképes és fényes jövőt. Felemelő érzés lehet ránk nézve az, hogy minden lépésünkkel, melyet egyházunk felvirágoztatására teszünk, egyúttal hazánk boldogságát is igazán munkáljuk.

Szép és felemelő érzés magyarnak lenni, de még szebb és felemelőbb protestáns magyarnak lenni, mert reánk még több munka vár. Ez a felemelő érzés, erős sarkantyúja a kötelességek lelkes teljesítésének, legyen ösztönzőja protestáns egyházunk minden tagjának e most megnyílt új ezredévben.

Borsos István.

A lelkészi pálya.

Fokozatosan, rohamosan nehezebb lesz. Elmúltak azok az idők, mikor vasárnaponként megteltek a templomok s sátoros ünnepeken szorongva ültek a kegyes hívek a székekben. Mint álomra emlékszem, midőn téli vasárnapokon ropogtak, recsegtek a karbeli padok a tultömöttség miatt, és a szonokló tiszteletesnek beszéde közepén megkellett állni s megfeddeni a nebulókat, sőt még arra is emlékezem, hogy templom után biró uram azonnal kiosztotta a túlbuzgó legényekre az áldást. Hétköznap is ott volt a templomban öreg bíró uram, kurátor uram, a buzgó presbyterek, biróné asszonyom, kuratorné asszonyom, még délesten is. Pedig az akkori prédikátorok sem beszéltek ám szebben mint a maiak, úgy se . . . Emlékezem egy gyülekezetre, hol az öreg 80 év felé járó lelkész a katedrában beszélgetett híveivel, közbe közbe ezukrot evett és a templom mégis tömve volt. Arra is emlékszem, hogy a nagyon tudós papot nem szerette a nép. Nem pedig azért, mert cs. kir. szolgabiró tette be a gyülekezetbe, s a nép választottját, egy másik lelkészt, nem engedte megerősíteni a felsőbb hatóság által. És a templom mégis tömve volt télen és nagy ünnepeken. Ma ne válaszszon meg valakit a nép presbyternek, mert duzzog és sem ő, sem felesége, sem lánya nem látogatja többé a templomot. Miért ? Mert a papra haragszik. Ma, gondatlansága miatt gyengüljön meg vagyoni állapota banvalamelyik gazda, templomba nem megy, mert szégyenli magát. Ma, haragudjék meg egyik ember a másikra, templomba nem megy, mert haragosával egy székbe ülni nem akar. Velem történt meg. Epen temettem. A templomba nem járó atyafi épen funerator volt. Menet mellém szerkődzött s egyszer csak azt mondja : ugy-e a tiszteletes ur — haragszik is rám? Miért haragudnám

T. B. uramra, felelémén? Hát, mert nem járok templomba, de hát kérem alásan, F. J. haragosom volt, azzal nem akartam egy székbe ülni, de most már elment M. községbe, ezután eljövök templomba. Csak hogy az én emberem legközelebb még sem volt ám ott. Hihetőleg mással haragudott össze az alatt a pár nap alatt, mig eljött az ünnep nap. Egyszer a kuratornét látogattuk meg nőmmel egy vasárnap délután. Épen a tükör előtt állva találtuk, czifra főkötőjét próbálgatva. Megjegyzem, hogy gyülekezetemben a kurátorság sorba megy s még fiatal asszonyok férjei is bele jutnak, lévén a gondnokság egy éves. A mint beszélgetünk, a kaczkiás kurátorné azzal fordul hozzám : 0 egy székbe V. E.-vel, kit a férje elhagyott, nem ül, azt rendeljem ki a székből, mert azt meg nem tűri. De figyelmeztettem, az nem lehet, mert joga van hozzá s ma tisztes életű is. Mind nem használt semmit, az én kurátorném ott hagyta a széket s vele a templomot is. Azután lett ő maga rossz, megróvott is. Férje pedig egy talpig becsületes ember gyakorolja az Ur házát többi előkelő rokonaival. Képzelem, mily fájdalmas lehet e buzgónak a hitetlen feleség. . , Arra is emlékezem, hogy más oldalról a buzgó asszonyok jó templomba járó férjeket tartottak. S az általános tapasztalásom, hogy a hol az asszony buzgó, ott a férfiú is az. Meghalván a buzgó asszony, megszűnt a templomba járó férj is. Úgy képzelem én az ilyen embert, mint az iskolából kikerült gyermeket. Hajrá! nem parancsol többé a rektor! Nem parancsol! Úgy van az olyan férjjel is, ki eltemeti buzgó feleségét, ki őt a jóra intette és kitől még beteg ágyában is félt. . . . Mikor még fiatal pap voltam, egy más egyházba hívtak el papnak. Derék, buzgó gyülekezetbe jutottam. Nagyon örültem én ennek. A férfiak, nők szerették a templomot. Különösen feltűnt két kis gazda ember. — Olyan 15—20 holdasok. Ezek mindig ott voltak. Hallottam, hogy feleségeik az urak, részben azokó a vagyon is. Meghaluak az asszon} ok. Ki emelem jól, mint illett, érdemeiket, vallásosságukat, a háztartásban való derékségüket. Használom bölcs Salamont. Lehet, hogy erősen festettem. Lehet, ezt nem tagadom. . . Mi lett az eredmény? Az, hogy az asszonyi kormány alól felszabadult férjek vallástalanok, templomkerülők lettek, egyik közülök közkórházban italt meg, a másik rossz életre adta magát, erkölcstelen életet él, s nem tart a gyülekezette..

Mindezeket csak azért hoztam fel, hogy Csekélység is elég arra, hogy a legbuzgóbbnak látszó emb* r is el hagyja az ő Urát, istenét és templomát. Elég egy választás, egy harag, egy feddő szó, egy halál, hogy a templom ürüljön. Sőt elég egy székrendezés, hogy egy egy tag lehulljon az élet fájáról. Tanácskozik a presbyterium, hogy az építési teher templomszékekre vettessék ki — templom épülvén — és egy tag felemlíti, hogy N. N. az kis birtoku lévén, sok lesz neki elviselni, hordozni a székben ülőkre eső összeget. Nohát hivassuk meg s hívjuk fel, válaszszon olcsóbb széket, ügy történt. Megjelenik N N, 40 éves ember, láttam, hogy mérges sőt dühös, s a nélkül, hogy fellett volna hiva a hátra választásra, tart egy tüzes dictiót s elmondja: Kár lenézni a szegény embert! 0 is megtudta volna fizetni, a mi rá esik! stb. stb. és azóta nem jár templomba. Ajánlom is ifjú paptársainknak, hogy ilyen