Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

7

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

8

hibát el ne kövessenek, mint én — akkor még- fiatal ember s fekete szakállu lévén — elkövettem. Hanem a kit a hol ér a kivetés, ott rovassék meg, sőt előbbre, és sohasem hátra felé kell őket t. i. a fizetőket irányítani. És teljesen szabadakaratára hagyni az illetőknek a helyfoglalást. Volenti non fit iniuria.

Legyenek ifjú lelkészeink készen arra, hogy nem mind arany a mi fénylik, hogy nem találnak mindig tele templomot, hogy szónokolják akár a magukét, akár valamelyik szerzőt, a helyzet azzal nem javul, sőt még rosszabb is lett a szabad vallás gyakorlattal, mert ezek a templomba járó atyafiak összeállva a teljesen hitetlenekkel szép kis társaságot alkotnak a látható egyház kebelében, élükön — fájdalom, nem tudom elhallgatni — a kapatos osztálylyal falun. Mert úgy áll a dolog, hogy mig a biró vallásos, a jegyző nem az — a kinek nem szűre, ne vegye magára —. Még jó szerencse, hogy népünk jobb része nem hallgat a kaputosokra. Sőt megrója Őket. S ez az oka annak, hogy a községi jegyzők igen ritka helyen presbyterei az egyházaknak. De ha nem ront is, nem is javait helyzetünkön. Pedig azt az áldást, a mit egy jó lelkész, jegyző és tanító összetartva áraszthatnak egy községre, kimondani nem lehet. Rosszul is tesz a kabátos osztály saját érdekében, mert esetleges szándékát nem tudja oly könnyen keresztül vinni, mint vihetné, ha a lelkész és tanító támogatná. - Mi lelkészek híven támogatjuk ma is az egyházpolitikai javaslatokat, mert hazafiak vagyunk, mi megkönyitettük az állam közegeinek helyzetét, az állam is megtehetne annyit, hogy sátoros ünnepeinken nyugalmat rendelne a jegyzői irodákban . . . Nem mondhatnák akkor az illető intelligens egyháztagok.nem mehetek, mert dolgom van.

Ha most rámutattam a múltra, rá a jelenre, s a jövőre, mi czélom volt és van nekem ezzel ? Tán theologus ifjakik elidegenítése a pályától ? Oh kérem, dehogy ! Ellenkezőleg az, hogy keressünk orvoslást. S ha beteg a társadalom, az egyház találja fel az orvosságot, ha van. És az uj orvosok azzal a készülettel, szándékkal jöjjenek ki, hogy apostolok lesznek. De hát van-e orvosság? Valami kimondhatatlan forrongás van a lelkekben. A tudás nagyon előretör s megingatja a régi világnézet oszlopait. De azért nem kell uj Messiás. Elég az ur, a ki eljött. Hirdessük azt a templomban hivő lélekkel ... és ne okoskodva, csipkedve, szőrszálhasogatva. Ez az egyik mediciua. A másik az. hogy a vallás a templomon kívül is hirdettessék, és pedig az iskolában. Egy vallásos tanító, hogy minő áldás, ki mondhatná meg ? De ha ez nincs, ott a lelkész helye vasárnap délután, a hol a gyermekek : az iskolában. Mindig, mindig. Csak énekeljenek, imádkozzanak mindig. Ott a lelkész helye az ismétlő iskolások között minden vasárnap. Ott a lelkész helye az agendások között, és ne sok tudományt, hanem sok jó példát, tanítást adjon nekik. Arra törekedjék, hogy higyjenek. Végre ott várnak ami káplánjaink-. a Téli Újság, az Örömhír (1 kr), a Koszorú kiadványai. Csak sokat, minél többet a nép közé! Ha másként nem, ingyen. Majd dolgoznak ezek . . . Azután meg itt van a mi jó Isenünk! Nem hagyott el bennünket. Mi megteszünk mindent: Prédikálunk, tanítunk, jó példát adunk ... a többit bízzuk Istenre.

Nem vagyok fiatal ember, vérmes reményű' nem lehetek, mind a mellett hiszem és vallom, hogy munkával megtudunk küzdeni jövőben is a hitetlenség hidrájával.

Egy öreg lelkész.

A református egyház szenvedése Francziaországbanés Németalföldön a 16. században.

II. Németalföldön.

A midőn szólottunk a trancziaországi reformátusok szenvedéseiről, említettük, hogy róm. kath. történetírók a 16-ik század eseményeiért mindig a reformáczióra hárítják a felelősséget. Hogy ez a valóságnak mennyire nem felel meg, annak bizonyítéka a németalföldi református egyház sorsa is.

Németalföld szabadulása a spanyol uralom alól azon nagy 50 évig tartó (1568—1618) szabadságharcz következménye, mely a világtörténet nagy könyvében kétségkívül egyike a legfölemelőbb, de egyúttal legmegrázóbb efféle eseményeknek. Fölemelő azon rettenthetetlen bátorságnál fogva, a melylyel ez a maroknyi nép a spanyol nagy hatalom ellenében vallásos és politikai szabadságát védte és magát megvédte; megrendítő azon embertelen kegyetlenség miatt, a melylyel az elnyomók azt szabadságától megfosztani, eltiporni és rabigába hajtani törekedtek. A történelemből ismert szabadságharczok között egy sincs, melynek kitörésére az elnyomott nép kínosabb szenvedései adtak volna okot a németalföldiekénél; egy sincs, melynél a vallásszabadság nagyobb szerepet játszott volna. Református egyházunk a németalföldi nép ezen nagy szabadságharczában sokkal jelentékenyebb tényező volt, mint Francziaországban a hugenotta harczokban *. igaz, hogy szenvednie is aránytalanul sokkal főbbet kellet'. Hiszen Németalföldön az elnyomó a legembertelenebb, legdurvább spanyol inquisitio volt, melynek a legsötétebb lelkületű koronás papi szolga, a kit a világtörténelemből ismerünk^ II. Fülöp, bocsátotta rendelkezésére összes hatalmát, hogy & gazdag és befolyásos kereskedő népet (Legnagyobb kereskedő városa Autwerpen jólétbeu és befolyásban messze túlszárnyalta még Veienczét is és V. Károly császárnak hadi czélokra negyven millió arany forintot adott) leigázhassa olyan üldözésekkel, melyekhez kegyetlenség dolgában a frauczia inquisitió munkája nem is hasonlítható; Nem csuda tehát, hogy az elkinzott nép végre ötven évi bántalmaztatás után elszánta magát s kitört az a nagy szabadságharcz, mely Németalföldnek oly nagy dicsőséget; szerzett. De érthető az a semmi veszélytől vissza nem rettenő bátorság is, melylyel embertelen elnyomóival szemben polgári és egyházi szabadságát védte, — az a hősiesség, melynek a leydeni polgárok adták legfényesebb bizonyítékát, a midőn városukat az ostromló spanyoloktól oly ritka önfeláldozással mentették meg (1574.) A zavarok főoka Németalföldön is, mint Francziaországban a reformegyháznak az inquisitio általi üldöztetése volt. Németalföldi testvéreinket is a vértörvényszék kergette a kétségbeesés felé, annyira, hogy ha a végromlástól menekülni