Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-27 / 52. szám
823 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 824 A felhozott bajokban pedig1 a katholicízmus hibás is, meg1 nem is! Hibás látszatra, mert az ő emberei, sőt legtöbb nyíre vezető férfiai követték el azon visszaéléseket! És nem is lnbás. a dolog lényegére, — mert a katholiczizmus tanaiban, dogmái között, azon visszaéléseket soha se tanitotta, mindig kárhoztatta; csakhogy a bűnösökkel nem birt volt a szép tan, mert maguk az orvosok voltak az egyházban a legbetegebbek!! Hogy ez a kedves nyavalya az illetők szive és lelkében minél tovább megmaradhasson, erről gondoskodtak, hatalmuknál fogva a zsinati élet — az alkotmányoság — elnyomásával. Az apostolokat egy némely hívek csak jogtalanul gyanúsították a hatalommal való visszaéléssel és ők zsinatot hívnak össze, hogy a baj forrását egyszerre bedugják egy nagy lemondással, — melyben különben nem hiányzik a szervező ratio, — nálunk elnyomják, elhanyagolják a zsinatokat századokon át, holott az első, a niczéai, egy évre kettőt is parancsol, tehát legalább is olyan fél“- dogma- félének kellene azt a parancsolatot tekinteni. Sőt egésznek is! mert Krisztus tesz említést az ő nevében való együttes tanácskozásról. Különben itt szükséges egy kicsinyt megállapodni • Az egyház nem tiltotta, nem is mondta feleslegesnek a Krisztus neveben való tanácskozást ; sőt mint fentebb láttuk, még sürgette is azokat a trientivel együtt. Ez csak egyszerűen el lett hanyagolva, mert a személyes hatalmi törekvéseknek, mint minden jó alkotmány, egy mákszemnyit sem kedvezett. Az a különbség tehát e téren a katholikus és protestáns tanokban, hogy mig a protestánsok csak a zsinati életre támaszkodnak, mely isteni eredetű, de elvetik a pápai főnökséget, mely szinte az, addig a katholikusok mind a kettőt tartják — elméletben, de elhanyagolják az előbbit az életben. Pedig a kettőt együtt, egymással kibékítve, egymással összefüggésben kellene tartani. És ezzel eljutottam a katholicízmus védelméhez, de csak a tanaiban, disciplinájában pedig nem ; mert ebbe befolyhat az emberi ész és emberi akarat is! Tetszett nekünk és a Szentiéleknek“, mondják az első zsinaton az apostolok — és eljutottam egyszersmind a protestáns disciplina méltatásáig, mely nem volt más, mint szélsőség feleletül a másik szélsőségre, mely szélsőségre, mint sokszor a másféle forradalomra, szükség volt ama több százados szélsőség megtörésére. Luther a visszaélések ostorozásán kezdte, de tovább ment, mert hajtották ostromaikkal ellenfelei és vitte a k»ra, mely a visszaélésektől az isteni tanok, dogmák egy részével való szakítás árán is meg akart tisztulni. Ha Luther szót nem fogad a közvéleménynek és vele nem tart, hogy részben vezethesse, magára marad és ug.y jár, mint a szegény Savanarola, ki beérte a visszaélések ostorozásával, de azok eszközeit meghagyta a hatalmasok kezében, kiknek igy könnyű volt felülkerekedni, s koruk egyik legjobb, legkatholikusabb emberét „Isten nevében“ megégetni. Luther nem akart igy járni, pitymalló kora sem akart ennyivel megelégedni. A protestántizmus tehát korszükség volt, az Isten nevében űzött elnyomás elvégtelenedése ellen / Végső eszköz a szabadság megmentésére ! Forradalom volt, mely után keresni kell az érdekek kiegyeztetését, keresni a törvényes egységet, hogy megszűnjék a törvénytelen szakadás! Erre pedig a forradalomra tért protestantizmusnak kellene az első lépést megtennie! Ajánlkozni a szent unióra, de feltételekkel! mint tették egyenkint a keleti egyesültek. Követelni azt, a miért eleik valaha a forradalomba belesodortattak, és feláldozni azt, a minek vagy maguk sem örülhetnek már, vagy pedig a praktikus életre épen nem lényeges. Értjük tehát a katholikus hittannak a protestáns erkölcstannal való kiegyeztetését, azaz összekötését lényegben, a mi a felületes ember előtt „fából vaskariká“uak látszhatik ugyan, de nem az a gondolkodó fő előtt. Ha a protestantizmus, mely elvetette már első alapítóitól fogva nemegy dogmáját, például a predesztinácziót, most megteszi azt, hogy visszavesz régi dogmákat, melyek a katholikusoknál ma is közösek a görög és örmény szakadárokkal, lélekben épen nem lehet nyugtalanabb, mint a milyen eddig volt, s kényszeríteni fogja a katholicizmust azon praktikus engedményekre, melyekben olyan súlyosan vétkezett „a tekintély emelésére“ kigondolt önző személyes fikcióval. A pápa most földi birtok nélkül van, de tekintélye az egész világ előtt nagyobb,j mint midőn saját fiai a háborúban elfogták s aztán odatérdeltek eléje lelki áldásáért <a Taukred fiuk !). Krisztus nem taníthatott százféleképeu; nem azért halt meg ezen tanítása igazságáért, hogy mi meg épen azt higyjük tanítványaiul, a mit épen akarunk ! Nem ! a távollevő juhoknak is az ő aklába kell térniök, azért, mert ő úgy mondta. Egy akol, egy hit, s nem annyi, a mennyit a szabad kételkedés vagy szubjektivitás magával hoz. Ez hittani igasság. Történeti igazság pedig az, hogy ha hazánk a török háborúk alatt egy vallásit lett volna s az lett volna Európa, könnyebben kivertük volna a törököt (önzetlenebb külsegedelemmel, mint a milyent igy végre is kaptunk), s jobban érvényesülhettünk volna erős nemzetképen, mint a hogyan ez tényleg megtörtént. Nem fikció ez, mint czikkiró mondja, hanem megtestesült Spanyolországban a mórokkal és Németalföldön a Spanyolokkal szemben. Én a történet iránt annyira elfogulatlan vagyok, hogy merem idézni e kérdésben a protestáns Hollandiát is, melyhez a harczban Spanyolország ellen a déli tartományok Flandria, Brabant épen azért nem csatlakoztak állandóan, mert megmaradtak katholikusoknak. Igen, a közös protestáns vallás is bírhat, mint bármely más, nagy célokra egyesíteni, csak hazánkat nem, nemzetiségei miatt! Ezeket a magyar protestantizmus a nemzeti alapra való helyezkedésével mind száz és száz mértföldre ellökte magától elvben és tényleg; úgy a keleti szakadárokat. Ezek addig nagyobb tömegeikben a magyar néppel közösen húzták Róma igáját, mely ha jobb lett volna, jobb lett volna nekik is, de külön nemzeti törekvésekre csak a protestantizmus bejövetele és az az által való megkisértetések után ébredtek, mely ébredés