Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-12-20 / 51. szám
805 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 806 segítő expedienst ígér a bajok elmulasztására,— mi termószeteseb, mint hogy kapva-kapnak a vezető elemek az oly hatásos módokon? A katholiczizmns ily körülmények közt csempészi be magát Hollandiába s Dániába, e fortélylyal szerez tábort Németországban a jezsuita törvény eltörlésére, ezen utón hizelgi be magát az angol protestáns közvélémény kegyébe s ily eszközökkel nyer befolyást a franczia, olasz politikában s ezzel nyer diadalt a belga parlamentben. Nem mondunk jövendőt e taktika mielőbbi esélyeiről s előrelátható bukásáról. Csak annyit kell megjegyeznünk róla, hogy az nem egyéb, mint az „egy akol s egy pásztor “-féle elhivatásnak modern megvalósítási módozata. Az üldözés, kínzás és máglya nem hitterjesztő eszközök többé, tehát a gyanúsítás, vádolás és rágalmazás kevésbé tiszta fegyvereit kell használatba venni. Ha nincs az egyesekben belső íegyelem, erőszakolni kell rájok a külső disciplinát, ez a katholiczizmus léteiének alaptörvénye s ezzel veti ki hálóját a tőle elpártoltakra. Hadd zengjen apotheosist a pápaság a külső fegyelemnek. Mi protestánsok tudjuk azt, hogy a belső valláserkölcsi fegyelem alapja minden egyéni boldogságnak s a közjólétnek. Hadd rágalmazza — ogyéb okok híján —, a katholiczizmus a protestáns egyházat. Mi protestánsok meg vagyunk győződve, hogy a magábatérés pillanataiban piiulva gondol arra, hogy ily tisztességtelen fegyverrel kell a maga törekvéseit idegenben támogatni. Hadd törjön a római tiara s püspöki pásztorbot a világ fölötti egyeduralom felé. Minket protestánsokat mi sem ingat meg erős hitünkben, hogy a Krisztus „egy akla“ nem a külső disciplina, hanem a lelket éltető belső valláserkölcsi szabadságon épül föl, a melynek feje nem egy emberi gyarlóságainkban osztozó lény, hanem maga a Krisztus. Hadd szórjon szitkokat ránk a vallási reakczió- Mi protestánsok haladunk a magunk biztos utján. A lelkiismereti szabadság és a bibliai szabad vizsgálódás védelmére szorítkozunk, mert ezekben látjuk létesülni amaz „egy akolt,“ a melynek tagjai a belső vallási fegyelem folytán egyesülnek egymással lélekben, igazságban és és szeretetben tejükkel, a Krisztussal. X. Követendő határozat. Olvasva, figyelemmel kisérve a különböző egyházi lapok közleményeit, lehetetlen észre nem vennünk azon a csaknem miudeniken végighúzódó általános jellemvonást, hogy csaknem mindegyik számukban a leghatékonyabb, eredményesebb lelkipásztori tevékenység, nemes tettekben jelentkező protestáns hitélet felkeltésének, fejlesztésének szolgálatába állanak. Mintegy önkénytelen, de azért e) nem fojtható kifejezése ez amaz élénken észlelt közóhajnak: Vajha sikerülne magyar protestáns hitfelekezetünkket is amaz eddig parlagon, műveletlenül maradt, de hatalmas. őstermő erővel rendelkező területek művelésére buzdítanunk, melyeken külországbeli testvérfelekezeteink oly bámulatos, áldásos tevékenységet fejtettek ki, s eredményeket értek el, melyek hallására, olvasására részint eddigi tétlenségünk miatt érzett erkölcsi szégyenérzet, részint pedig azon majdan hasonló aratással kecsegtető törekvés tölt el, vajha abban a nagy általános világküzdelemben, melyet a hit folytat a hitetlenség, az erény a bűn, s a jótékonyság áldásdús nemtője a nyomor s az Ínség árnyai ellen, a mi magyar egyetemes egyházunk is kivenné a maga részét. Megállaná a maga helyét, .ép úgy mint a múltak életet és vért áldozatul igénylő küzdelmeiben. Igen! Olvasva lapjainkat, társas összejöveteleink, lelkészértekezleteink mozgalmait, eszmeirányát figyelve, érezzük mintegy lengeni amaz iiditő, ujhodt erőre keltő szellőt, mely elűzve a siirü homályt s felébresztve zsibbatag álmunkból: szebb, derültebb, áldásosabb napoknak közelgését hirdeti nekünk. Érezzük mindnyájan, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan; tennünk kell valamit, s hogy felemelni a zászlót kitűzni a jelszavakat, előre menni a küzdelemben első sorban nekünk, lelkészeknek, kötélességünk. S én a magam részéről nem tudom elég elitélőleg megróni azokat, kik még most is azon édes öncsalódásban ringatják magukat, hogy mi lelkészek megteszszük kötelességünket, eleget teszüuk hivatalunknak akkor is, ha csak aszószékekre, az igehirdetésre szorítkozunk. Nem veszszük-e észre az idők jeleit? Behunyjuk-e szántszándékkal szemeinket, hogy ne lássuk az egyre jobban-jobban szaporodó, kiáltó jeleket? Általános a panasz templomaink elhanyagolása ellen. Hétköznapi istenitiszteleteink alkalmával üres padok előtt száll égbe a fohász és hallatszanak az ének égbeemelkedő hangjai; az egyetlen adventi időszak az, mikor buzgó könyörgőkkel telik meg Köznap reggeleken is az Istennek hajléka. Az évnek hosszú, többi napjain meg sem szólal a templomba hívogató harang, akár berozsdásodhatik annak ércznyelve. Vasárnapokon is egyre gyérül, egyre ritkul a hallgatók száma. A buzgóság, az igazi áhitat lelke keveseket vezérel. Sokszor a megszokottság vezeti híveink lépteit az Ur hajlékának kinyílt ajtai felé ! Elszomorító látni, hallani különösen nagyobb városi gyülekezeteinkről, vagy sok helyen : népesebb falusi gyülekezeteink templomlátogatásáról. Azok az üresen tátongó padsorok, az üres templomfalak s az a 100—200 hallgató — ha ugyan annyi 51*
