Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-29 / 48. szám
757 DŰNANTÜL1 PROTESTÁNS LAP. 758 figyelemre méltó vala. Sokat tettek másokért, emberbaráti munkákat gyakoroltak, a legönmegtartóztatóbb életet folytatták és mindezekért üldözéseknek voltak kitéve. Lehetetlen elhinni, hogy az ifjak mocsoktalan és szeretetben munkás életet élhettek volna, a nehéz keresztet elhordozhatták volna a nélkül, hogy az igaz vallásosságból valami ne lett volna meg bennök. Mégis többen közülük évek múlva úgy emlékeztek meg ez időszakról, mint a lelki szolgaság, a sötétség idejéről, a melyből csak súlyos küzdelem árán tudtak kiemelkedni és eljutni a Krisztusban való hit világosságára és szabadságára. Az öreg Wesley 1735-ben meghalt s ezzel a epworthi család föloszlott. Nemsokára Wesley János ajánlatot kapott, hogy menne át Amerikába missionáriusnak s ott a Georgia államban letelepült angoloknak és a vörös indiánoknak hirdetné az evangeliomot. Először is anyjától kért tanácsot. Ez a nemeslelkü nő, bár még egy hónapja sem múlt el, hogy özvegygyé lett s még biztos otthona sem volt, önmegtagadólag igy válaszolt: „Ha húsz fiam volna is, csak örvendeni tudnék, ha mind e pályára lépne, bárha mind e pályára lépne, bár ha soha sem látnám is többé őket.“ Wesley ez időszerinti lelkiállapota legjobban megitélhető-e szavaiból: „A főinditó okom saját lelkem megtartásának reménye volt. Reméltem, hogy Krisztus evangeliomának igazán úgy értem meg, ha azt a pogányoknak hirdetem.“ Georgiában szerzett tapasztalatai teljesen megalázók voltak, de azért végeredményben mégis hasznosak. Utazásának legnevezetesebb eseménye az vala, hogy a morva atyafiakkal érintkezésbe jutott. Ezeknek sokat köszönhetett. Látta és érezte, hogy van azokban valami, a mi belőle teljesen hiányzik. Nyugodtságuk, bizodalmuk és félelmeílenségük egy rettenetes vihar alkalmával élénk ellentétet képezett az angol utasok magaviseletével. Mély benyomással volt rája egy morva atyafi eme szelíd mondása „feleségeink és gyermekeink nem félnek a haláltól.“ S lelkipásztoruk szives és hű. gondoskodása, melylyel nyáját körülvette, meggyőzte őt arról, hogy Ő még nem jutott el a Krisztusban való igaz hitre. Különben az utazás alatt folyton foglalkozott, — az utasok kedvéért megtanult németül, hogy velők beszélhessen, (mint később spanyolul, hogy néhány spanyol zsidóval beszélhessen). Midőn Georgiába átment, igazi ritualista volt. Gyónt, bőjtölt, jujra keresztelte a dissenterek gyermekeit. Nem részeltetett senkit az Úrvacsorában, el sem temetett senkit, ha az illető nem a püspöki egyház keresztségében részesült. Később maga mondja magáról: „vájjon mehet-e tovább a bigotismus? és hogy megvertek engem azóta az én fegyveremmel.“ A népet mind magára zúdította e helytelen irányú buzgalmával. Munkája itt is oly sikertelen volt, mint Epworthben. Saját vallomása szerint: „1725—1729 fáradozásomnak semmi gyümölcsét se láttam. Nem is lehetett, mert se a megtérést, sem az evangeliom hirdetését nem tettem fundamentommá. 1729—34 már egy kis gyümölcsöt láttam, de csak keveset, mert a megtérést alapnak tekintém, de a szövetség vérében való hitet nem prédikáltam.“ Amerikában való működésének sikertelensége által megalázva visszatért Angliába 1738-ban. A szörnyű viharos útban a haláltól való félelme felébresztette benne a kételyt, hogy 0 hinne a Krisztusban; úgy érezte, hogy a mi kis hite volt is, szétfoszlik. így készíttetett elő élete nagy eseményére. Alig szállt ki az angol partokra, Böhler Péterrel, egy kegyes morva atyafival találkozott, a ki a találkozás első perczétől fogva a legmelegebb érdekkel viseltetett a két testvér iránt. Föltárta előttök az idvezitő hit igaz mivoltát és tárgyát és buzdította őket, hogy Krisztust ismerjék el személyes üdvözítőnek. Ez a találkozás Wesley János naplójegyzete szerint 1738 február 7-én történt. „Nagyon nevezetes napnak“ jegyezte föl. A két testvér egymástól távol, az egyik Oxfordban, a másik Londonban tartózkodott, mindegyiknek megrendült a formális, önigazságában bizakodó hite és mindegyik komolyan kérésé az élet útját. Végre május 21-én Károly értesité bátyját, hogy megtalálta lelke nyugalmát. A mit Böhler elkezdett, azt bevégezte szállásadója, egy egyszerű kézműves, „egy szegény és tudatlan iparos, a ki mást nem ismer, mint Krisztust, és ez ismerete által tud mindeneket.“ Wesley János elfogadta a Böhlertől hallott szentirási hitelméletet, de csak később, hosszas tanakodás és a szentirásban való búvárkodás után 1788 május 24-én adta át magát teljesen Krisztusnak. Küzdelme hasonlít Lutheréhez, melyre nézve saját szavait idézzük : „Azt az igazságosságot prédikáltam, követtem és abban bíztam, a mi által egy test sem igazulhat meg. Nem ismertem a Krisztus által való megigazulást, a mely az élő hit által idveziti azokat, a kik hisznek, a magam igazságára támaszkodtam.“ Azután leírva Böhlerrel és másokkal való beszélgetését, igy folytatja: „Ezek egy szájjal vallják, hogy ez a hit ajándék, — Isten szabad ajándéka, megkapja ezt Istentől minden lélek, a ki komolyan és állhatatosan keresi. Teljesen meggyződtem; Istennek kegyelméből elhatároztam —(1) lemondok az én igazságomról, a melyre ifjúságom óta alapitám az idvezülés reménységét, (2) egyedül a Krisztusnak érettem kiontott vérében bízom és folytonosan imádkozom a megigazító megváltó hitért. Hogy egyedül 0 benne, mint az én Krisztusomban bízom, az én lelkem egyedüli megigazitójában, megszentelőjében és megváltójában." „Mikor igy elhatároztam magam, május 24-ig magamban többször valami különös közönyt, hidegséget észleltem és sokszor visszaestem a régi bűnökbe.................Ez nap este igen kedvetlenül mentem egy társaságba, hol Luthernek a Rómaiakhoz irt levél magyarázatának előszavát olvasták föl. Midőn hallám, hogyan írja le a reformátor, hogy Isten micsoda változást visz végben a szivekben a Krisztusban való hit által, szivemet hevtilni érzém. Érzém, hiszek Krisztusban, és egyedül 0 benne; bizonyosságát éreztem annak, hogy 0 elveszi bűneimet, az én bűneimet és megszabadít engem a bűnnek és halálnak törvényétől. Ekkor bizonyságot tettem a jelen voltak előtt arról, a mi a szí emet most tölti be először.“ 48*
