Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-15 / 46. szám
731 DUNÁNTÍJLI PROTESTÁNS LAP. 732 Mikor a báró látta, hogy nem mernek közelebb jönni, a saját szolgájától dohányt és pipát küldött nekik. Eleinte még az ajándéktól is féltek; de mikor látták, hogy csak egy ember jön hozzájuk s az is fegyvertelenül, hát neki bátorodtak s elvették az ajándékot. A szolga cserében fegyvert akart tőlük kérni, de nem igen akarództak oda adni. Lekiáltott hát a báró, hogy ne vegyen el tőlük semmit. így aztán lassan neki bátorodtak s kezdtek hozzánk felszivárogni. Mikor már fenn voltak, mi igen barátságosan fogadtuk őket s nagyon kevésre néztük a jámborokat. Pedig a hajón előre figyelmeztettek, hogy ne higyjünk nekik, mert igen. alattomosak, s hogy nem szabad nekik hátat forditani, mert megtámadják az embert s — ha tudják — legyilkolják. A báró még sajnálkozva azt mondta : „Szegények, hogyne félnének, mikor más emberek csak az ő fejükért jönnek ide ! S hogy gondolhatnák, hogy mi oly jó indulattal vagyunk hozzájuk! Hisz természetes, hogy féltik az életüket. De ha látják, hogy nem bántjuk őket, majd megbátorodnak.1* Nemsokára nagyon is megbátorodtak. Szétszórtan járkáltak táborunkban s szörnyen csudálkoztak mindenen. Mert fehér embert vajmi keveset láttak, olyanféle európai dolgokat pedig sohasem. Megjegyzem, hogy velünk szintén jött három fekete, kiket a hajón fogadtak föl kalauzoknak. Ezek a tengerparton laktak, kissé czivilizáltabbak s állítólag nem emberevők. Ezek a sziget belsejében lakó emberevőkkel semmi összeköttetésben sem állanak, ezek nyelvét sem értik s ha egyet megcsiphetnek közülük, minden teketória nélkül meggyilkolják s a fejét diadaljel gyanánt póznára tűzik. Mennél több ilyen koponyája van valamelyiknek, annál nagyobb tekintélyben áll társai előtt. “ Mihelyt az első emberevő feljött hozzánk, ezek hárman mindjárt készen tartották fegyvereiket s lőni akartak. De a parancsnok megtiltotta nekik. De sehogysem tudták megérteni, hogy mért nem engedik meg nekik lelőni ezeket a vadakat. „Hisz ezek is megölnének bennünket,“ — mondák, — ha tudnának, mert ezek rossz emberek s egymást eszik. Mikor aztán a vezetőink látták, hogy mi valamennnyien beszédbe eredünk a vadakkal, hát ők is szóba álltak velük, bár nehéz szívvel. Utoljára megkínálták azokat a velük hozott gyümölcsből is, melyet keikei-nek neveznek s mit aprajanagyja élvezettel fogyaszt. Olyan ez, mint a zöld dió. A haját lefejtik s kesernyés ízű magvát valami növény leveleivel s egy itt tenyésző fának nak megszáritott s porrá tört, fehér nedvével keverve eszik. Ha ebből valakit megkínálnak, az náluk annyi, mintha barátságot kötöttek volna. A kannibálok viszonzásul szintén adtak a bárónak egy szalma nemű növényből font piros karpereczet. Mint beszédjükből kivettük, ezt ők a béke és barátság jelének mondották. Erre azután a báró még jobban megbarátkozott velük 'S mindenféle ajándékokat adott nekik. Fel is szólította az egyiket, hogy nem vezetne-e fel a hegycsúcsra, mit ők Te tulénak neveznek. Természetes, hogy mindjárt vállalkoztak. Fegyvereiket nézegetve gyorsan haladt az idő s már esteledni kezdett. Ekkor az első tisztünk még egyszer felszólította őket, hogy holnap reggel jöjjenek el, most pedig távozzanak. Le is mentek a völgybe. Az egyik távozása előtt oda ment a kadétunkhoz s megtapogatta a felső czombját, hogy kövér-é. Mi még tréfát csináltunk ebből s kiváncsi butaságnak tartottuk. Sajnos, később megtudtuk az igazi értelmét. Ezután a főzéshez fogtunk s megvacsoráztunk. Ekkor a sorhaj ózászlós beosztotta az őrséget oly formán, hogy a legénység fele 12 óráig a kadét parancsnoksága alatt, a másik fele pedig saját magával együtt reggelig őrködik. Engem az első csoportba osztottak be s az első legénységi sátor mellett állítottak fel. A kadét tűz mellett ülve jamm-gyökereket kezdett sütni (olyan mint a burgonya), s engem is megkínált. De nem fogadtam el, mert a lábammal igen beteg voltam. Előző nap össze is estem s nem birtam tovább menni, oly nagy görcsök állottak bele. Azt hiszem, a szokatlan sok gyaloglástól. A kadét 10 óra tájban lenézegetett a völgybe s mintha több tüzet látott volna. En is megvigyáztam s jelentettem neki, hogy négy tűzrakás csillámlik. De az éj azért eltelt baj nélkül. Végre fel virradtunk e szomorú napra. Oly gyönyörű reggel volt! Örömmel néztük a magas helyről a nap feljöttét, mely a messze kéklő láthatáron pompás ragyogással jött fel s veres sugaraival ezüstszínűre festette a tengernek rendesen kékes tükrét. Bizony nem gondoltuk volna, hogy a pompás reggelt nehány óra múlva puskaropogás és vérfürdő váltja fel, s hogy közülünk néháuyan, kik szintén élvezték a természet e szép látványosságát, utolsó reggelre virradtak s utoljára látták szemeikkel a nap gyönyörű fölkeltét. Reggel 7 órakor megkezdtük a főzést s fél nyolczkor már az evéssel is készen voltunk. Ekkorra már a kannibálok is szépen megjelentek s össze-vissza bolyongtak tanyánkon. A báró végre mondta a hajózászlós tisztnek, hogy jó volna indulni, mire Ő megparancsolta nekem, hogy állítsam össze a kijelölt embereket. Csakhamar készen volt mindan s elindultak a csúcs megmászására. Velük együtt 10 vadember. A mi. vezetőink a tanyán velünk maradtak, mert hisz ők maguk sem ismerték a feljárást. Mi pedig, a kik lenn maradtunk, fegyvereinket kezdtük tisztogatni, mert a folytonos esőzéstől nagyon összerozsdásodtak. Megjegyzem, hogy mi kilenczen voltunk a tanyán s fele ment föl a csúcsra. Épen a revolveremmel is elkészültem s tisztán és megtöltve tettem az oldaltáskámba, mikor ismét kezdtek fölszállingózni a vademberek. A többiek is készen voltak a fegyverpuczolással. Mondtam a kadét urnák, nem volna-e jó, ha a legények felkötnék patrontáskáikat. Azt felelte, hogy nem szükséges, mert különben is nagyon fáradtak s alig állnak a lábukon. Hanem töltsék meg puskáikat s a bajonettet feltüzve állítsák pyramisba. A kiknek pedig revolverük van, kössék oldalukra. Ez volt úgy 9 óra tájban. Ezután szétszóródtunk a tanyán s mindenki azt csinálta, a mit neki tetszet; csak aludni nem volt szabad. Most már, a melyik csak feljött, mindegyik vadember czukornádat és banán gyümölcsöt hozott a kezében. Az fel sem tűnt előttünk, hogy mindegyik kezében fejsze van, mert fegyver, vagy más ölőszer nélkül egy vadat sem láttunk előbb sem. A banánt mind az első Őrtűz mellett rakták le. Bizonyosan azt
