Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-15 / 46. szám
733 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 734 gondolták, hogy majd mi is körülüljük s akkor könnyebben elbánnak velünk. Szerencsénkre a banán még nem volt érett s hozzá sem nyúltunk. Egy Chalupka nevű matróz oda ment a banánhoz s enni akart belőle. De mondtam neki, hogy nem érett; hát ő is ott hagyta. így azután a vadak is szétszóródtak a tanyánkon oly formán, hogy mindegyikünknek háta mögé jutott. Mi körülbelül igy voltunk eloszolva : a hátulsó tűznél • 3 matróz, a banán halmaznál egy s ettől 5 lépésre a betegápoló (Krankenwärter) sétált fel s alá kezében revolverrel; a fegyvergula mellett szintén egy matróz. A kadét a banán ‘Csoporthoz közel épen egyik vademberrel alkudozott. Tőle 3—4 lépésnyire ültem én az első lágertüz mellett. Egyszer csak azt veszem észre, hogy hatalmas fejszecsapást kapok a hátamra. A kadét rögtön oda ugrott' s letaszította a vadat velem együtt egy árokba. De még mielőtt letaszíthatott volna, már a második fejsze vágást is mepkaptam. Mikor aztán már lenn voltunk, épen a harmadik vágást irányozta a fejemre. De már nem volt elég ideje a kutyahitüuek, mert akkorra kikaptam a revolveremet s lelőttem. Vértől boriivá ugrottam fel a küzdtérre, hol csak úgy hemzsegtek az emberevők. Itt három lövést tettem. A két utolsó lövést pedig egy épen a küzdtérre felmászó kannibálnak adtam. Ugyan abban a pillanatban, mikor én a vágást kaptam, minden oldalán egyszerre megkezdték a harczot. Mert ők már előző este összebeszéltek. Az egész harcz nem tartott tovább 2—3 percznél. Fent és lent egyszerre kezdődött. — Az az, mikor a fent levő vadak hallották a mi lövéseinket, Ők is megtámadták a mieinket. A harczban 4-en mi tőlünk, a vadak közül pedig 20—40 esett el. A szegény kadét három tátongó sebtől borítva haldokolva feküdt a felvezető ut mellett és még ekkor is egy vad az ujjával a nagy sebeket kitágította a hasára térdepelve. Természetes, mikor az egyik altiszt már az ő vele küzdő vadakat lelődözte és látta e düngő vadat a szegény kadéton, rögtön lelőtte. A szegény betegápoló Dokuvicz nevű mikor látta, hogy a harcz megkezdődik, rögtön lőni akart. Hatszor akart lőni, de oly szerencsétlen volt, hogy egyetlen egy lövése sem sült el, mert a patronok a folytonos esőzés miatt megnedvesedtek. így tehát az őtet hátulról megtámadó vad 3 szörnyű fejszecsapással fejét három részre vágta és ő rögtön szörnyet halt. Éppen igy történt az előtte álló matrózzal Chalupkával. 0 is lőtt, de csak az első lövést tudta leadni, mert egy vadtól, a ki előtte állott egy lándzsával oly szúrást kapott homlokán, hogy az agyveleje rögtön kijött. És még ezen kívül két szúrást kapott a mellére. Ezen kívül az egyik velünk jött fekete calauzunkat is meggyilkolták. Minden baj nélkül csak két ember maradt. Egy Wagmann nevezetű és egy Scaricic nevű matróz. Megsebesültek 4 en és pedig Curc;é, a ki a szegény cadetról a dühöngő vadat lelőtte, egy fejszecsapást kapott a fejére és egy lándsa szúrást a térdébe: Kovácsovics egy fejszevágást a fejére és egyet pedig a hátára a bal válllapiczkájára; matróz Sepcii egy fejszevágást a fejére én pedig egy fejszevágást » bal vállapiczkára és egyet a lapicxka alá. Sebeim igen nagyok, de nem veszélyesek és ha isten segít, úgy 14—15 nap múlva már talán meggyógyulok. Ha egy fél czentiméterrel tovább kapom az ütést, úgy menthetetlenül meghalok, mert éppen hátgarinczemet vágta volna keresztül. Különben a többi megsebesültek is már mind gyógyulni kezdenek. Mikor aztán a vadakat a küzdtérről levertük és a sebeket úgy ideiglenesen bekötöztük, aztán mindegyikünk őrt állott felvont fegyverrel, mert tartottunk egy esetleges másodszori megtámadástól. így vérbe-fagyva vártunk a többiekre. Midőn aztán egy keveset magunkhoz tértünk, kezdtünk kiabálni a fentieknek. Eleinte nem hallottunk semmit, jelet sem. Később aztán midőn Scaricic felkiáltott, hogy jöjjenek le, mert három hallottunk van, kaptunk csak választ Schiffs fálmrichtől, hogy mindjárt lent fognak lenni, őrt állva vártunk a szomorú vérhelyen. Gondolhatjátok, mily borzasztó látvány volt, midőn az első embert megpilantottuk a fején egy nagy mély sebből kiömlő vértől elborított arczczal. Ennek neve Lovric. Ezután jött tántorogva egy Maras nevű. Midőn őt megláttuk, borzalom fogott el bennünket, s nem gondolva saját sebeinkkel és halottjainkkal, csak a vér boszu tüze csillámlott mind egyikünknek szemében. E pillanatban ha még egy eleven vad maradt volna a küzdtéren, bizony irtóztató kínok között végeztük volna ki. Ez után jött az expeditio parancsnoka, a báró. Tántorgó lépésekkel, a két szolgájától vezetve. Ekkor már egyikünk sem szólt egy szót sem, csak megfagyott vérről vártuk a még ott nem levőket. De szerencsére a többiek, úgy mint a Schiffo fáhnrich, egy-egy Scvda nevű egy teng. tüzér és egy Matróz és 4 Babié mind épen jöttek a felső küzdtérről, a mely küzdelem a csúcs meredek oldalán tüstént. Mert a vad kannibálok már összebeszélve a többiekhez előre felmentek ide és megmondták azoknak, a kik őket felvezették, hogy erre vezessék a fehéreket, azon szándékban, hogy itt mind lefogják gyilkolni. Ekkor aztán mind együtt voltunk. A bárót bevittük a sátorba. A. hajózászlós levetette felső ráháját és csak akkor láttuk sebeit, melyektől néhány perez múlva ki is szenvedett. Egy sebet kapott a fejére hátul és egy vademberen keresztül lőtt golyó a bal vállán a tüdőn keresztül fúródott. Mind két sebe halálos volt. Elkezdett vért köhögni és néhány perez múlva kiszenvedett. Szív szaggató látvány volt, mikor mi a hajózászlós kérésére a gnnyhó előtt véresen és a vérrel s halottakkal terített kicsi küzdtéren letérdeltünk és imádkoztunk a megboldogultért. A vadak a völgyben üvöltöttek és hívták a többieket egy másodszori megtámadásra. Mi pedig a sebek fájdalmától kinozva vérrel boritott arczczal és áthatott szívvel végeztük imáinkat és nem törődtünk a vadak hajmeresztő üvöltésével. Végre midőn csendesen elvégeztük imáinkat, fájó szívvel az elesettektől (elvettük fegyvereiket és a töltéseket s az után mi épen maradottak élelmi szerünkből keveset véve magunkhoz, egy rögtönözött hordágyra fektettük a legsúlyosabban sebesültet. Minden más szereket ott hagyva, halottaktól búcsút véve, megindultunk a négynapig tartó hosszú és veszedelmes utón, a hajóra. Eegyverninket megtöltve készen tartottuk a sűrű ős rengetegben. így vérben, tüskén-árkon, bokron keresztül 2 napi nehéz pihenés után miuden nevezetes dolog mélkül kiértünk a vadak birodalmából. Itten ismét szállást csináltunk és egyik megmaradt vezetőnket a hajózászlós a hajóra küldötte egy rövid jelentéssel a* ütközet lefolyásáról; valamint hogy kik haltak meg, hik, hányán és hogyan sebesültünk meg. Szegény Járni, mert úgy hívták fekete kalauzunkat, habár ennek is félig el volt vágva egyik ujja, mégis futva ment a hajóra és 12 órai utat 6 óra alatt tett meg. Mikor a hajóra ért, alig hogy parancsnokunknak a jelentést átadta, mindjárt össze is esett, mert 39 fokos láza volt. Ekkor ápolás alá vették. Aztán az egész jelentést felolvasták az emberek előtt, —a parancsnok psrancsba adta, hogy 40 ember csatakész legyen, fél óra múlva sorban állva várták a további parancsot. A második tiszt átvette a kommandót és oly gyorsan, a mint lehet, jöttek elénk. Én éppen az első éjjeli őrségen voltam. Mert a kadét halála után én vettem át az egyik patról kommandóját. Éjjeli 10 óra'volt, mikor hallom ezen hívást.* „Albatros.“ Miudjárt feleltem, néhány perez múlva nálunk voltak. Az orvos a sebeket bekötötte. Gondoljátok, hogy milyen pillanat volt, mikor bennünket megpillantottak még mindég véresen. Másnap a hajóra mentünk, ápolás alá vétettünk. Bizunk Istenben, 14—15 nap alatt meggyógyulunk.. Szerető öcsétek : Neupor Kálmán.
