Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-25 / 43. szám

677

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

678

beteget, az ügyefogyottat és áldozatkész buzgósággal munkálják az egyház jóllétét és virágzását. S félve kérdezem magamtól, hogy az én igénytelen szavam képes leend-e ezen egészséges közszellemet éleszteni, táplálni, tovább fejleszteni, hogy egyházunkban úgy a jelenleg munkálkodó, mint a növekedő nemzedékben a mai kor által megkövetelt sok ismeret, nagyobb műveltség és életre-valóság mellett is megmaradjon a kálvinista egyszerűség gondolkodásban, életmódban, az embertársaikkal való érintkezésben, mint a mi jellemvonása a külsőségeken felül emelkedett igazi nagyságnak. Képes leszek-e az evangeliom és Isten igéje hatalmával megközelíteni a híveknek érzelmeit, hogy igaz hitet, szilárd jellemet, közügyek iránti önzetlen buzgóságot, lelkiismeretes kötelességérzetet, lángoló thazaszeretetet öntsek hallgatóim keblébe s ezáltal nemcsak megtartsam azt az erkölcsi és szellemi tőkét, a mit ezen egyházban örökségül nyertem, de mint hálás utód az elődök szerzeményét valamivel gyarapítsam is ?

Nyugtalanítja szivemet az is, hogy én, a ki természetem s gondolkodásom szerint a szeretetnek és békének voltam és vagyok mindig ápolója, s az isteni gondviselés ez ő jóságával eddig úgy vezérelte sorsomat, hogy úgy saját hitsorsosaim és híveim, mint a testvérfelekezetekkel mindig a legjobb egyetértésben, igaz és őszinte szeretetben élhettem, tudok-e oda hathatni itt is szavammal, példámmal, eljárásommal, hogy a mire az egyháznak, a társadalomnak, e drága magyar hazának oly nagy szüksége van, az áldott békét a különböző társadalmi osztályok, a különböző vallásfelekezetek között előmozditsam s ezáltal a közboldogságot előbbre vigyem ?

Ezen aggodalmak és kétségek merülnek fel lelkemben, a mint a reám váró feladat súlyát gyenge erőmmel lelkiismeretesen összemérem. És engem is, mint Pál apostolt, midőn először hirdette az igét Korinthusban, félelem fog el e pillanatban, a melyet csak az Istenben vetett erős bizodalom, hogy segitségémre lesz nekem az Ur, képes csillapítani és eloszlatni. Mert úgy tetszik nekem, hogy a mit az Ur éjszakai látásban mondott bátorításul az ő hű szolgájának Pálnak, mintha ugyanazt mondaná nekem, az ő méltatlan szolgájának, az én híveimnek érdememen felüli bizodalmában és ragaszkodásában: „Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok és senki nem támad te reád, hogy neked ártson : mert sok népem vagyon nekem e városban,“ Igen, ezen szavak adnak bátorságot nekem, hogy hivatalos működésemet, lerázva lelkemről minden kishitűséget mai nappal megkezdjem és hirdessem az Isten igéjét mind alkalmas, mind alkalmatlan időben életem végéig.

Engedjétek meg azért, hogy ezen bennem bátorságot keltő szavak értelmét magamra és e szent gyülekezetre vonatkoztatva tüzetesebben vizsgáljam ez alkalommal.

I.

Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, ezt mondá az Ur Pálnak, azt mondja nekem is.

A protestáns lelkész legfőbb hivatása, hogy szóljon,

hogy hirdesse az Isten igéjét és ez által nyerje meg híveit annak az Idvezitőnek, a ki ut, élet és igazság, a ki adatott nekünk Istentől igazságunkká, bölcsességünkké, szentségünkké és váltságunkká. A protestáns lelkész hivatása, hogy szóljon és hirdesse az Isten igéjét, ezzel erősítse az emberekben az Istenben vetett hitet, mert a hit hallásból vagyon, a hallás pedig Isten igéje által. Épen azért, mert a protestáns egyház lelkészei az Isten igéje hirdetői, különbözik az ő feladatuk minden más egyház papjainak feladatától. Csak egy tekintetet kell vetnünk az emberiség vallásei'kölcsi életének kifejlődésére, azonnal belátjuk, hogy mig a keresztyénség előtt élt népeknél, valamint a keresztyének némely felekezeteinél is a pap közbenjáró Isten és ember között és ezen közbenjárás bizonyos külső szertartások által történik: addig a protestáns egyház lelkészei korántsem valami különös felsőbb tehetséggel megáldott külön rendet képező közép lények Isten és ember között, hanem egyszerű tanítók. A régi vallások legnagyobb részében a papok, próféták titkos eszközökkel, áldozatokkal törölték el a bűnöket, szerezték meg a lelki jókat, az örök idvességet és békitették ki az Istent az emberrel. Az Ur Jézus pedig semmi más utasítást nem adott az ő tanítványainak, mint hogy elmenvéu a széles világba, tanítsatok minden népeket. — A mennyivel nehezebb, annyival felségesebb feladat a tanítás minden áldozásnál, külső szertartásnál, fényes mutatványoknál. Mert aki az emberi lélekben hitet akar éleszteni, annak magának erős hittel kell bírni. Mint a természeti világban csak az a vas, a melyik delejes erőt rejt magában, vonza magához a másik vasat, melyet szintén delejjé változtat, úgy a hit által boldogított lélekből származó szó ébreszti fel csak a közönyös kebelben is a végetlen isteni hatalom iránti hitet és bizalmat. Annak, a ki a megtérésre akarja hívni a bűnöst és Istenigéjével akarja megnyugtatni a jóra igyekvő embert, magának kell elöljárói az erény ösvényén és egész magaviseletében, tetteiben, életében meg kell látszani ama boldogságnak, a melynek részesévé az Istennel való kibékülés által lehetünk.

Pál apostol azon intése, inkább szóljatok öt szó értelemmel, mint tízezer szót értelem nélkül a gyülekezetben, (I. Kon. XIV. 19.) nagyon súlyos, de mégis gyönyörűséges terhet ró a hivatását lelkiismeretesen felfogó protestáns lelkészre, azt tudniilik, hogy maga leszállván az evangeliom kincses bányájába, felhasználva a tudomány, a műveltség, a kor szellemének minden eszközeit, azok segélyével a mélységből hozza napvilágra a hit és erkölcsiség drága kincseit, a mely a lélekben szegénynek s lélekben gazdagnak egyiránt értékes, egyiránt kedves legyen. Mert csak igy lehet a léleknek igazi táplálékot nyújtani az ész gondolatai és szív érzelmei által, mig a puszta érzéki külsőség gyönyörűséges élvezetet adhat, télelmet ébreszhet talán, a nagy tömegeket bámulatba ejtheti sszenvedélyénél fogva vezetheti, de szívet és lelket nemesíteni, javítani nem képes. Azért tekintem fő feladatomnak és kivánom hirdetni közöttetek Isten igéjét, a mely hasznos a tanításra, feddésre, a megjobbitásra, a fenyítékre